Beszélgetés Láng István zeneszerzővel

Bieliczkyné Buzás Éva: „Újra kell gondolni a dolgainkat…”
Beszélgetés  Láng István zeneszerzővel   (1990. III. 9.)
      
(Láng István  1933.03.01.  Budapest)
Láng István a régi Zeneakadémia patinás épületébe hívott a találkozóra. A hely szelleme azt sugallta számomra, hogy aki Liszt Ferenc nyomdokain e falak között tanít, annak zeneszerzőként
is a múltból erőt gyűjtő, de jövőbe mutató hittel kell élni és dolgozni. Titokban ennek a hitnek a
szóbeli megfogalmazását vártam tőle, amikor leültünk beszélgetni.
 
.- Kezdjük az indulással. Ön a Zeneakadémián két tanártól tanult zeneszerzést. Milyen útravalót kapott tőlük?
– 1951-56-ig, tehát öt évig volt a tanárom Viski János. Ezalatt mindazt megtanultam, amit
tételesen tanítanak a Zeneművészeti Főiskolán. Nem győzöm hangsúlyozni a tiszteletemet és hálámat mindazért, amit Viskitől kaptam. De azt is meg kell mondanom, hogy az utolsó évben már nem igazán értettük meg egymást. Úgyhogy nagyon jelentős fordulattá vált életemben, amikor a diplomamunkám elkészítéséhez, az úgynevezett szabadkompozíciós évre átkerültem Szabó Ferenchez, amiből aztán két év lett. Másfajta zeneszerzői gondolkodásmód kialakításához kaptam segítséget Szabó Ferenctől. Tőle kaptam meg, mi az hogy 12 fokúság, mi a punktualizmus, stb. És főleg a többtételes nagyformák megvalósításának titkát, amire mindjárt a diplomamunkám – a  Brácsaverseny elkészítésénél szükségem volt.
Azok közé tartoztam, akik elsőként kezdték teljesíteni a diploma megszerzéséhez szükséges
megnövelt penzumot. Hiszen már elkészültem a Brácsaversennyel, megkomponáltam a Pathelin
mester című kisoperámat, s akkor még mindig volt néhány hónap a tanévből. Azt mondtam: „Tanár  úr, szeretnék a maradék időmben még egy vonósnégyest is komponálni”. Ő azonban inkább vonóstriót javasolt. Meg is írtam, bár a címe más lett. Ebben kezdtem el kísérletezni azzal az újfajta gondolkodásmóddal, amiről már itt-ott hallottam. Sőt, a Zeneakadémia kottatárában igenis megvoltak Alban Berg és Anton Webern műveinek kottái. Csak nem hívták fel rá a figyelmet. De néhányan azért már megnéztük ezeket a kottákat. Amikor Szabó tanár úrral beszéltem erről, kiderült, hogy ő is tud róluk. Meg is mondta:”Kérem, nekem ezt kötelességem ismerni és tudni. De az, hogy nem szeretem és nem alkalmazom, az az én zeneszerzői magánügyem”. Emlékszem, hogy az egyik növendéktársam behozta az új zongoradarabját. Eljátszotta. Majd Szabó elkezdte elemezni, hogy ez így rossz, meg úgy rossz. A növendék pedig nagy merészséggel azt mondta neki: hogy „Tanár úr mit ért ehhez, hiszen ez egy zwölfton kompozíció”. S akkor ő azt válaszolta, hogy ez akkor is rossz. És felsorolta, hogy a tizenkétfokúság szabályai szerint hol van elrontva, hol nem invenciózus, hogyan kellett volna másképpen csinálni. Csak úgy kapdostuk fejünket a csodálkozástól.
Ne felejtsük el, hogy Szabó Ferenc a harmincas évek elején – Kodály és Bartók hazájában
– a modern zene élcsapatához tartozott. Ha megnézzük Toccata című zongoraművét, vagy a két
hegedűre és brácsára írt Vonóstrióját, kiderül belőle, hogy mindazt tudta, amit a többi avantgarde
szerző. Később persze másképpen gondolkodott. Sőt, tudatosan állt ellen az avantgarde törekvéseknek. Azt nem lehet tudni, hogy mi motiválta jobban: a politikai, esztétikai, zeneszerzői, vagy emberi attitűd, magatartás. Mélyebb elemzés tárgya lenne, hogy miért fordult másfele. De érdemes megnézni, hogy a legtöbb egykori növendékéből milyen jelentős művész lett. Például Dubrovay Lászlóból, Maros Miklósból vagy Eötvös Péterből, aki különösen kiváló egyénisége, karmestere, zeneszerzője a modern zenének. A továbbfejlődés lehetőségének ott kellett lennie a tanítás mentén, vagy rejtett útjain. Nekem külön is szerencsém volt, hogy tanári életének egy jó periódusában kerültem hozzá.
.- Ez volt tehát az alapképzés, az indíttatás. De hogyan lehetett ezt abban az időben továbbfejleszteni?
.- Ahogy említettem, én már láttam Anton Webern és mások műveinek kottáját. Maros Rudolfnál
.– Miklós édesapjánál – pedig külföldi hanglemezeket és szalagokat hallgattunk. Próbálkoztam
is ilyen kompozícióval. Aztán amikor végeztem, 1958-ban kimehettem a Varsói Őszre,
ahol élőben hallhattam a modern zenét, nemcsak hangszalagon. Abban a művészi szférában,
szituációban a kevésbé jó darab is másképpen hangzott. Óriási élmény volt. Onnan úgy jöttem vissza,hogy újra kell gondolnom mindazt, amit eddig, mint zeneszerző növendék tanultam.
 
.- Akkor még nagy elzártságban éltek a zeneszerzők is. Pedig jó lett volna a Zeneakadémia elvégzése után egy külföldi tanulmányút.
.- Hajaj! Hol voltunk mi attól. Pedig mindnyájunkban meg lett volna az igény, hogy utazzunk,
vagy tovább képezzük magunkat külföldön. Csak keveseknek volt olyan szerencséje, hogy mint
Kurtág Györgynek, aki 1957-59-ig, két évet egyfolytában Párizsban lehetett, és a tapasztalatait
nagyszerűen hasznosította. Én 1961-ben véletlenül kijutottam Bécsbe, az IGNM – az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiváljára. Aztán 1962-ben szerettem volna kimenni Darmstadtba, de útlevélkérelmemet elutasították, noha az ösztöndíjamat kintről biztosították. Megfellebbeztem, mentem Pontiustól Pilátusig, ám mire az útlevelemet megkaptam, már lezajlott a kurzus. De legalább biztosítva volt a következő évi kilépésem. Tehát a hiányosságokat valahogy be lehetett pótolni, de nagyon kellett igyekezni.
 
.-. A Rádiónak, mint zenei intézménynek volt-e szerepe az Ön életében?
.- Hogyne! Sokszorosan is. Még főiskolás voltam, amikor már kísérőzenéket írtam különböző
rádiójátékokhoz. De az igazi bemutatkozásom 1958 júniusában a diplomakoncertemen volt,
amit a Rádió is közvetített. Akkor hangzott el a Brácsaverseny – tehát első szimfonikus zeném.
A hangzás alapján alkalmam volt levonni a tanulságokat. Néhány helyen Maros Rudolf tanácsára
áthangszereltem és ezáltal korszerűbbé vált a hangszín, új aspektust kapott a zenei anyag.
A következő évben aztán ezt az átdolgozott, javított változatot vették fel a Rádióban Tartósított
(Z) felvételként már ez maradt meg. Életem nagy élménye volt a Rádiózenekarral együtt
dolgozni. Olyan profi zenekarral kerültem kapcsolatba, amelyiknek már gyakorlata volt a modern magyar művek előadásában. Egy hosszú tanulmányút első állomásának tekinthető ez a közös munka. Mert az, hogy a zeneszerző odaállhasson a zenekar elé – a karmester és a szólista mellett – az olyan magatartást kíván, amit meg kell tanulni. Nemcsak az derül ki, hogy meghallom-e ha valaminek másképpen kellene szólni, hanem azt is, hogyan tudok instrukciót adni, ha hangszínbeli, dinamikai vagy egyéb korrekciót szeretnék kérni, hogy azt az előadók jósszívvel teljesítsék és az egész művet pártolóan adják elő. Sok kórusművet írtam amatőr énekkarok számára, és ezeket is szép számmal bemutatta a Rádió. De mondhatom, nekem azt is jelenti a Rádió, hogy voltak olyan évek, amikor egyetlen darabomat sem vették fel.
Szívesen emlékszem viszont arra a nagyszerű kísérletre is, amit Hollós Lajos szerkesztő kezdeményezett 1961-ben. A célja az volt, hogy a Koncert-fúvószenekar színvonalban lépjen előre azáltal, hogy szimfonikus igényű műveket is megszólaltasson. Amire olyan kitűnő példák is vannak, mint Igor Stravinsky ja fúvószenekarra és zongorára, vagy Bartók Béla II. zongoraversenyének I. tétele. Szimfonikus zenekar – vonósok nélkül. A műsorukhoz szükség volt azonban ilyen jellegű új magyar művekre is. Két darab készült el akkor: Lendvay Kamilló Concertinója zongorára és fúvószenekarra, valamint az én Concertinóm zenekarra és xilofonra. Hollós Lajos lelkes munkája eredményeként fúvóskultúránk abban az időben kezdett el fellendülni.
– Lehel György több művének felvételét is vezényelte. Volt-e a vele való közös munkának valami jellegzetessége?
.- Lehel György személyében sikerült olyan karmesterrel összejönnöm, akinek – a Rádiózenekarhoz hasonlóan – óriási tapasztalata volt a modern zenével kapcsolatosan. Ezt azért kell kiemelni, mert a karmestereknek általában olyan a repertoárjuk, amelyre a 150 év alatt kialakult zenekari összeállítás és gondolkodásmód a jellemző. Ha Beethoven-, vagy Brahms-szimfóniát vezényel – sőt még Bartókot is, egyfajta közös tőről fakadó hangzásideált valósít meg. Ez lényegében Mozarttól Bartókig nem sokat változott. Változott természeten. De mégis leginkább evoluciós folyamatot jelent olyan kitérőkkel, mint Debussy, vagy Ravel.
Ha most kiemelem azokat a pontokat, ahol az életem összekapcsolódott Lehel György karmesteri
munkásságával, akkor kiderül, hogy az én műveimben, melyeket ő dirigált, mindig a zenekari
hangzás másságával kellett elsősorban megküzdenie. Mert ez még neki sem mehetett könnyen.
Az előbb említett Concertino zenekarra és xilofonra című darabomat is vezényelte – a szólista
Petz Ferenc volt -, amely megírása idején nagy feltűnést keltett. Addigra már le tudtam vonni
a legújabb európai irányzatok főbb tanulságait, és azokból jónéhányat beleírtam ebbe a műbe,
de leginkább az első tételébe, ami aztán magára vonta a lehallgató és elbíráló lektorok haragját.
Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan felvétel, amelyet letörlésre ítéltek a Rádióban és csak
egy-két éve pótolták más előadókkal. Hollós Lajos mentette meg valahogyan a mű felvételének
második tételét, és évekkel később Scherzo címmel becsempészte a műsorba. Igaz, hogy letörölték még a később sokat játszott II. fúvósötösömet két ízben is, de azt aztán mindig azonnal újra felvették, amikor szóvá tettem az ügyet. Azért törölték le ezeket a műveket, mert formalistának tartották. Tehát nem mondhatom azt, hogy rosszul olvasták a kottát, mert felvették és lehallgatás után mondták ki rá a megsemmisítő ítéletet. Ez nem szégyen, hanem egy korszaknak a rá jellemző megítélése. Mindezt azért említettem, hogy hihetőbb legyen, abban a korban milyen nagy dolog volt olyan karmesterrel együtt dolgozni, akinek nem voltak megjegyzései a darab stílusát illetően. Nem problémázott azon, hogy az I. tétel miért ilyen, ahhoz képest a II. tétel miért olyan. Egységben tudta látni és a zenekarral elfogadtatni.
A Xilofonversenyhez hasonlóan speciális hangzása volt a Hegedűversenynek is, melynek bemutatója Pauk Györgyhöz és Lehel Györgyhöz kapcsolódik. A szólóhegedűvel szemben csak fúvós- és ütőhangszerek, valamint a hárfa álltak. AzÁlom a színházról című televíziós- operámnak is ő volt a dirigense, melynek szintén nem sablonos a hangszerelése. Nem azért emlegetem folyton a zenekar összeállításából fakadó hangszerelés különlegességét,
hogy magamat dicsérjem, hanem mert tudom azt, hogy a karmester – aki mégiscsak
más hangzásideálhoz szokott – milyen nehezen tud alkalmazkodni az ettől eltérőhöz. Lehel
György nem ilyen volt. Rá inspirálólag hatott a másság. A IV. szimfóniám volt az utolsó darab, amit ő mutatott be. Neki is ajánlottam. Ennek az elfogadtatása is nagy ellenállásba ütközött – persze nem az előadók részéről. A háromtételes szimfóniának ismét sok a hangszer-összeállításbeli és a tételsorrendi különlegessége. Amikor találkoztunk .-. partitúrával a kézben, még utalást sem tett arra, hogy „már megint mit találták ki”. Ahogy eddig is, csak a zenei szubsztancia megvalósításával kapcsolatos kérdésekről beszélgettünk. A rádiófelvételt koncert előzte meg. Emlékszem, hogy el volt törve a karja, nem volt igazán mozgásképes,
de még a gondolata sem merült föl annak, hogy a hangversenyt lemondja.
A IV. szimfóniát 1984-ben vettük fel. Tehát 1961 és 84 között csaknem egy negyedszázad
telt el. Most látom csak, hogy beszélgetünk róla – különben soha az életben eszembe nem jutott
volna-, hogy mindegyik általa bemutatott műben a hangszerelés és a hangszerek összeállítása volt a szokatlan. A sors hozta így. Belülről biztosan küzdött ezzel a zenei anyagban is jelentkező mássággal, de a szóbeli megbeszélések idejére már elrendezett magában mindent.
 
.- Nem volt előítélete.
.-.Igen! Köszönöm, hogy kisegített! Ez a jó kifejezés! Neki nem volt előítélete. Elfogadta,
hogy a darab ilyen. Azt nézte csak, hogy mit tud belőle kihozni.
 
.-.Milyen a közérzete ma egy zeneszerzőnek?
.-.Nekünk, akik a 60 felé ballagunk, gyötrelmes hármas sorsfordulóban volt részünk.
A II. világháború, 1956 és a mostani korszakváltás. Itt volt a Holokaust, a Gulag és amiről még nem tudunk, mert a világ nemcsak Európából áll. Átéltük azt a társadalmi változást, amelynek elveiben igazán sok gyönyörű dolog volt. Úgy tűnt, hogy az emberiség története arrafelé tendál. S akkor most kiderül, hogy nem tudtuk, nem tudták végrehajtani. Még csak megközelíteni sem. Sőt, ismét mennyi véráldozatot kívánt egy eszme torzulása. A titkolt tények megismerése nagy kataklizma számunkra. Ez segített, hogy már régebben – amikor még nem is volt divatos – tevékenyen a reformok mellé álljak. Talán elmondhatom, hogy 1978 óta – ekkor lettem a Zeneművészek Szövetségének főtitkára-, a zene területén nem történtek zenepolitikai restrikciók, korlátozások.
Ma, 1990. március 9-én, a választások előtt két és fél héttel, ekkora politikai átalakulásban
kifejezetten várakozás-teli szorongásban élünk. Most nehéz periódusban vagyunk. Mindenképpen újra kell gondolni a dolgainkat.
 
.-.Mi a véleménye a XX. századi zeneszerzésről?
.-. Nagyon sok érték gyülemlett fel Magyarországon és külföldön egyaránt a Bartók utáni nemzedékben. És ezalatt a tanáraink nemzedékét is értem. De hogy ebből mi fog megmaradni a világ számára, ezt nehéz lenne megmondani. Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy jön egy új Mendelssohn, aki fel fogja fedezni és be fogja mutatni a maradandó, igazi értéket. Talán azok a zeneszerzők maradnak fenn, akik már életükben is hírnévre tettek szert. Azok közül se mind. A zenetörténetben nagyon nagy a lemorzsolódás. Mit tudunk például a messzi évszázadok nagy mestereinek egész soráról? De mennyit tudunk mi, s főleg a nagyközönség, Lutoslawski Három Michaux poémájáról, és ugyanabban a műfajban Penderecki Dies Irae– jéről? Most tudatosan választottam ugyanabból az országból, két nagyhírű szerző, majdnem egyszerre komponált, kimagasló alkotását. Persze, ma sok a kísérletezés. Ilyenek azonban mindig voltak. Egy német őrgróf saját zenekart tartott fenn szűk köre számára. Ott sem csak zseniális művek szólaltak meg, hanem nagyon sok közhelyes és kísérleti zene is. Hasonlóan ma is vannak kis zeneszerzői és előadóművészi közösségek, ahol kísérleteznek. Az érdeklődő közönség ezt hallgatja.
A zeneszerző pedig tapasztalatokat gyűjthet és más kárából tanulhat is. De a nagyközönségnek, mint mindig, most is meg kell tenni a maga kemény útját az új művek felé. És erre lehetőséget muszáj teremteni. Gondoljunk bele, hogy Bartók Magyarországon csak a hatvanas évek közepétől kezdve lett elfogadott zeneszerző. De az „átkos ötvenes években” volt egy olyan nagyszerű muzsikus és zenepolitikai vezető, mint Tóth Aladár, aki Székely Mihállyal, Palánkay Klárával és Ferencsik Jánossal minden évben legalább kétszer műsorra tűzte a Kékszakállú herceg vára című Bartók-operát. Ha volt, ha nem volt siker. De repertoáron tartották, a közönség pedig mindig újra ismerkedhetett a szokatlannal.
 
.-.Új zenei népművelés kellene.
.-.A hatvanas években viharos ősbemutatóink voltak. De az akkori zenei publicisztika igenis
odaállt a magyar zeneszerzés ügye mellé. Emlékszem, hogy a Néprajzi Múzeum épületében milyen sok ember előtt csináltuk Földes Imre „Harmincasok” című sorozatát. Én is egyike voltam a megszólaltatott tíz szerzőnek. Közeget teremtett a zenepublicisztika a témának, azért lett óriási visszhangja. Aztán az Élet és Irodalom című lapban Feuer Máriának majdnem minden két hétben jelent meg beszélgetése zeneszerzőkkel. Ugyanott rendszeresen írtak az új magyar művekről hosszabb zenekritikát is.
Ma viszont nincs zenei publicisztika. Mert az, hogy a Rádióban hetenként az Új Zenei Újságban
elhangzik 2-3 gépelt oldalnyi recenzió, meg a Muzsika című folyóirat majd minden számában,
és időnként néhány napilapban találhatunk zenekritikát, az más és kevés. Különösen, ha hozzátesszük, hogy mi jut abból az új művekre, vagy azok igen ritka ismételt előadása esetén a darab újabb aspektusaira az újabb előadóval. A Rádió Felhang című műsorában végre fontos zenepolitikai témákról esik szó. Reméljük, maradandó sorozat lesz. Tehát elsősorban az írott publicisztikát és kritikát hiányolom. Mikor írtak itt bármelyik zeneszerző bármelyik művéről nagy átfogó, elemző tanulmányt? Például Kurtág György Truszovájáról? Ami az egyik leghangosabb siker volt az utóbbi tíz évben, és nemcsak Magyarországon. Ha úgy tetszik, a személyes megbántottságnak az ódiumát is vállalom, de kimondom: sorozatban születtek magyar operák –elsősorban a Televízió számára – magyar írók műveire. Én is írtam, mások is. Megtörténhetett, hogy a magyar irodalmi lapok erről nem vettek tudomást. Hogy hány magyar zeneszerző írt ma élő költő versére kantátát, kórusművet, dalt, fel sem tudnánk sorolni. Erről az irodalmi életben semmi visszajelzés nem történt. Lehet, hogy azt fogják mondani, hogy a sértett zeneszerző beszél belőlem, pedig csak tényt állapítok meg.
Visszatérve a kritikára, elég jól ismerem a különböző országok folyóiratait, zenei életét, de ez
a fajta negligálás, kevés kivétellel, jó esetben vállon veregetés, ami az utóbbi kb. tíz évet jellemzi
– hát ez azért máshol nincsen. Mondják azt, hogy rossz. De mondják.
 
.-. Pedig a zeneszerzők elemző tanulmányt, értő kritikát, alkotáshoz szükséges jó légkört, a többi művészeti ágak művelőitől figyelmet, a koncerteken pedig lelkes közönséget szeretnének. És persze, olyan zenekarokat, előadóművészeket, karmestereket, akik felvállalják az új magyar zeneszerzés ügyét.
.-. Reméljük, valóban így lesz. Bízzunk abban, hogy a Rádió ezután is kiemelkedő és magas
színvonalú mecénási szerepet fog betölteni a magyar zenekultúrában. Továbbra is fog zenekari és oratorikus  műveket rendelni és előadni. Úgy látom, hogy Ligeti András – aki egy időben társa, majd utódja lett Lehel Györgynek – lelkes kollegánk lesz. De sokat tettek a kortárs magyar zene ügyéért az idősebbek közül Mihály András, Sándor János, Oberfrank Géza, Pál Tamás és Medveczky Ádám. A fiatalabbak közül megemlíteném Kovács Lászlót, a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezetőjét és Gál Tamást a MÁV Szimfonikus zenekar irányítóját. És vannak, akik különböző típusú kamaraegyüttesek élén állnak, mint Serei Zsolt és Tihanyi László. Ez azért nem kevés!
.-. Ez már bíztató jel egy zeneszerzőnek a jövőre vonatkozólag. A negatívumok sorjázása ellenére vártam Öntől a pozitív kicsengést. Köszönöm!
                                                           *

Feliratkozás a hírlevelünkre