Radnóti Miklós  emlékezete

BIELICZKY  JOÓ  SÁNDOR  írásai
 
   Összegyűjtötte és megjegyzéseivel kiegészítette: Bieliczkyné Buzás Éva
RADNÓTI  MIKLÓS
(1909. május 5. Budapest – 1944. november 9. Abda)
 
   rm41

 

 

B.É.: Bieliczky Joó Sándor (1929 – 1983) hagyatékában találtam egy elsárgult iratot. Dátum nélkül. Úgy gondolom, hogy Kecskeméten (1957 körül) írta le ezt a szomorú történetet.
 
ERŐLTETETT  MENET
 
            A szenvedés és szépség lírája Radnóti Miklós költészete. Nagybátyám, Kovásznay Rezső révén 1940-ben, másodikos gimnazista koromban hallottam először a költő nevét és láttam könyvtárában egyik dedikált kötetét. Mindketten a szegedi egyetemre jártak és barátságot kötöttek egymással. Rezső bátyám a kötetet ma is féltve őrzi, s ahányszor csak meglátogatom, mindig szóba kerül a költő forradalmi lírája, az életért és a hitvesért rajongó bizodalma. Radnóti humanizmusa nem tudott beletörődni, nem akarta elhinni a huszadik századi fasiszta középkor embertelenségét. Tudta, hogy a koncentrációs táborok halált sugalló börtönéből nincs remény a szabadulásra. Meggyötört lelke mégis, elsatnyult teste erősítésére volt, az erőltetett menetek halált közelítő, vértől ázott országútjain.
            Erőt, hitet merítek költészetéből, miközben szinte szavanként szívom magamba a versekbe tömörített fennkölt, erős sodrású, csak Radnóti által megfogalmazott gondolatokat. Soha nem tudom úgy kezembe venni a kötetét, hogy ne látnám magam előtt a szelíd tekintetű, a proletariátust és a szerelmet annyira szerető költőt, akinek a táborokban írt verseinek tartalma, igazsága ne kísértene még most is …
            Olvasom kötetét. A Razglednicák negyedik versében ezt írja:
                        „Mellézuhantam, átfordult a teste
                         s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
                         Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
                         súgtam magamnak – csak feküdj nyugodtan.”
Verseinek olvasása közben egy ma is elevenen élő, sajgó, borzalmas emlék tárul elém. Apám alakulatával mi is mentünk édesanyámmal együtt Ausztriába. Odáig már nem jutott el Radnóti Miklós, de a jugoszláv és a magyar táborokban írt verseinek bekövetkezett szörnyű embertelenségével mi is találkoztunk.
            Ober-Donau felé haladtunk, 1945 áprilisa volt. Csillagfényes hajnalban róttuk elcsigázva az országutat. Csípős szél fütyörészett, a hazára, az otthonra gondoltunk minden léptünknél. Nem kötötte le figyelmünket az osztrák táj szépsége, a fenyvesek és hegyi patakok különös zenéje, az Alpok ránk fehérlő csúcsa. Meneteltünk a bizonytalanság felé.
Idegesen prüszköltek a lovak. Meg-megtorpantak és patájukkal toporzékoltak, kaparták a kövezetet. Tőlünk jobbra hatalmas koffer- és pokróchegy feketéllet néma mozdulatlanságban a néhány méterrel előttünk gyermek és felnőtt hullák feküdtek a fagyos országutakon. Rajtuk foszforeszkáló sárga csillag sziporkázott.
Apám közelebb lépett hozzájuk és fájdalmas hangon így szólt: „Tarkólövés”.
            Árpádsávos nyilasok haladtak el mellettünk motorkerékpáron, személygépkocsikon. Géppisztoly csüngött a nyakukban és a borzalmas látvány röhögésre feszítette szájukat. Pedig már menekültek, mentették irhájukat a „végső győzelem” felé.
            Vacogtunk, dideregtünk a halált virágzó hajnalban. A lovak is féltek a haláltól, megbokrosodva, kantárszárukat fogva haladtunk egy jó darabig azon az útszakaszon Radnóti szavaival élve, ahol „halált virágzik most a türelem”.Sárga csillag az égen és sárga csillag az embereken. Az égi magasság szimbolikus apró tüzeit megbélyegzésként ráragasztották a koncentrációs táborokban senyvedőkre, s ez a sárga fény halált, pusztulást hordozott magában.
            Megérkeztünk a Duna felső szakaszához. Drótsövénnyel körülzárt erdőrészen át vezetett az út a komphoz. Ebben a szabad ég alatt elhelyezett hideg, fagyos lágerben szorosan egymás mellett álltak a deportáltak ezrei. Éheztek, dideregtek, rettegtek minden nesztől, az őket őrző SS-ek farkas kutyáinak komisz csaholásától. Már reggel volt, sütött a nap, a tekintetünk találkozott a tőlünk néhány méterre levő, megványadt, összeaszott, saját pehelysúlyukat szenvedve cipelő emberek fáradt tekintetével.
Éberen cirkáltak a kihízott SS-ek, de örökké ordító hangjukban volt valami sátáni félelem.
            Vártunk a kompra. Egyszer csak a lágerből valaki az apám nevét suttogta.
Béla bácsi … Béla bácsi … A hang felé fordultunk. S egy nagy fa törzsének támaszkodva ott állt hamuszürkén, csonttá-bőrré fagyva gyermekkori jó pajtásom, Stenberg Feri.
            Rögtön megismertük. Éreztük, tudtuk, ha valamiben segíthetünk, akkor csak abban, hogy élelmet adunk neki. Apám jól beszélt németül, előre ment az SS-ekhez és valami kitalált mesével lekötötte a figyelmüket. Édesanyámmal együtt pedig szalonnát és komiszkenyeret  nyújtottunk át Ferinek a drótsövényen. Csak néhány szót válthattunk, hisz állandó veszélyt jelentett a németek ébersége s a jól idomított kutyák szemfülessége. Feri sírt és az élelmet az inge alá rejtette. Majd így szólt:
„Majd éjszaka fogyasztjuk el, mert nappal észrevehetik az SS-ek és akkor … szörnyű irtást végeznek”… A Duna nehéz hulláma könnyen sodorta akkor a vézna hullákat.
            1945 júniusában már otthon találkoztunk Ferivel. Megmenekült a halál torkából.
Tőle hallottam, hogy Radnóti Miklós halott: az erőltetett menet közben tarkón lőtték.
A szabadság első nyarát írtuk akkor és a csillagfényes éjszakákon ránk nyílt a béke, a megnyugvás, az emberi sors öröme. Ám a dunántúli tömegsírban a költő szíve fölött utoljára írott versek életért, napfényért kiáltottak.
            Radnótit mindig gyászolom, mert aki úgy tudott szeretni, és szeretett volna élni, azt nem lehet sohasem feledni. Költészete most is figyelmeztetés, emlékeztetés a halálfejes időkre.
                                                                                  Bieliczky Sándor
Jó bolt a háború!
Radnóti Miklós versének olvasása közben
            Szépségre szomjazó szemeire örök port szitált az elmúlás. Már porlad a kéz, melynek rebbenése örök értékű sorokat vésett a papírlapok márványára, melyekből most az időszerűségnek olyan erejével árad felém az emberi valóság igazsága, hogy arra késztet,
megidézzem ezeket a gondolatokat.
            Egy olyan költőnek olvasom hitvallását, az élet szépségeiért való rajongását, aki az internálótáboros halálfélelem vérszomjas pergőtüzében is a békésebb emberi holnapok villámfényes igazságáért, a meleg családi otthonok tisztaságáért és a megszépítő, múlhatatlan
hitvesi szerelem örökkévalóságáért őrködött a nácizmus kegyetlen poklában.
            A megtépázott idegrendszerű költő a művészet tökélyével és a művész felelősségérzetével hirdeti 1933-ban írt Acélkórus című versében a nemzetközi proletáriátus egyre növekvő, izmosodó erejét. Látnoki módon megsejtette, sőt vallotta, hogy „Az éhség kórusa” rendet teremt a tőke jármában senyvedő világegyetemben. Hogyan vélekedik erről Radnóti Miklós:
                        „Jó bolt a háború!
                          jobb sose volt!
                          kövér profit csorog!
                          csordogál! ó ezért!
                        ezért ropogós gyarmatot zabál az anyaország!
                        Elefántpartokat, vagy Indiát,
                        vagy ha akarod Madagaszkárt!
 
                        ha akarod, a néger fiú sikolt feléd,
                        kit a filmrendező törzsétől megvett egy ócska pipáért
                        és a tigrissel szétmaratott!”
„sétáljon szét benned az illetett erő!
                        az éhség kórusa mondta most a verset szemetekbe
                        és az éhség kórusa folyton növekszik
                        éjjel és nappal
                        mint a gyerek”
                        „növekedj kórus!”
                        „és növekszik a kórus”
            Hitler uralomra jutásának körülményeiben már benne forrongott a második világháború, a nemzeti szocializmust a fél világra erőszakoló, fertőző, élősdi baktérium milliárdja, s csak egy mákszemnyi szikra kellett ahhoz, hogy ez az embertelen barbarizmus lángtengerbe borítsa Európát.
            Az emberiség jövőjéért aggódó költő ebben az időben írt verseiben végighúzódik a halál gondolata, de az őt fenyegető egyéni tragédia ráeszmélésénél nem áll meg, hanem az emberiségre zúduló vérzivatar győzteseként a proletáriátus végső győzelmét villantja meg fájdalmaktól zúgó, drámaisággal megelevenített harcos költészetében. A politikai költészet magas iskolája ez a líra. „Kedd” című versében így foglal állást a proletárforradalom mellett:
                        „De figyeljétek a tüskés
                         világot folyton s legyetek
                         gazdagok torkán rossz nyelés,
 
                         ijedt hajnali íz! sütött
                         libamájon keserű görcs,
                         s mert lustul az, ki rég ütött,
 
                         hát üssetek s hegyes kések
                        lessenek a jelre, mitől
                        felröpül majd a kedvetek!”
            Gömbös első fasizáló szárnypróbálgatásai fénykorában ilyen vérlázító sorokat csak az tudott és mert leírni, aki bízott a nemzetközi munkásosztály erejében.
            Eltelt egy nyomorúságos évtized, s Radnóti már sárga csillaggal a szíve fölött a nácizmus földi poklában sorvadt. „Erőltetett menet”című versét 1944. szeptember 15-én írta Borban. Ebben a költeményében a feleség, a haza és a családi tűzhely utáni vágyakozás klasszikus megfogalmazása pereg le „reménykedő” lelki szemei előtt.
                        „Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
                         fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
                         hanyattfeküdt, a házfal,     eltört a szilvafa,
                         és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
                         Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szívemben hordom
                         mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
                         ha volna még! – s mint egykor     a régi hűs verandán
                         a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
                         s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
                         a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
                         és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
                         s árnyékot írna lassan     a lassú délelőtt, – ”
Mily törhetetlen akaraterő kellett ahhoz, hogy az SS-ek karmai között elénekelhesse hattyúdalait ez a népe sorsáért aggódó magyar költő. A költői képek és hasonlatok újszerűsége, a forma plasztikus tömörsége, a feljajduló művészet bátor hangja bele kell, hogy hasítson, a ma élő tollforgató emberek lelkiismeretébe, s egyéni gondjainkon és sérelmeinken túl kell nőnie harcunk végső kicsengésének, s a világbékéért folytatott közös munkálkodásunk őszinte gondolatának.
                                                                                  Bieliczky Sándor
                                                                       (Megjelent: Petőfi Népe, 1957. július 24.)
*
B.É.: Ajándékom férjemnek: „Radnóti Miklós összes versei”
Beírás: „Első házassági évfordulónk és Sanyikám 34. születésnapja emlékére.”
(Debrecen, 1963. december 12.)
A férjem végig olvasta a kötetet, és a legkedvesebb versekhez megjegyzést fűzött. Íme:
Radnóti Miklós versek
Istenhegyi kert
            Ebben a természeti képbe, hangulatba a költő beleszövi zimankós álmát, felsejlik a versben a jövőtől való félelem, amely majd később válik beteljesüléssé.
                        „S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
                        bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
                        vagy hangos bomba túr a földbe és
                        megtépett hússal hullsz majd szerteszét?”     (1936)
Háborús napló
                        „A világ új háborúba fordul, éhes
                         felhő falja föl egén az enyhe kéket,
                         s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
                         fiatal feleséged.”
                        „gáz, gép, bomba készül ellenem,
                         félni nem tudok és sírni sem,”
Majd a borongást, a bánatot, a sejtelmet váltja a feledtető szerelmes vallomás a hitvesnek.
S ezt követi a sorsát átszövő, őrlő háborús kép:
                        „Miről beszélhetek? tél jön s háború jön;
                          törten heverek majd, senkise lát;
                          férges föld fekszik szájamban és szememben
                          s testem gyökerek verik át.”
Költői pályafutásának kegyetlen meghatározói az 1935-1936-os években írt jövőbe vibráló, holnapokat érezve vérző versek. A fasizmus háborúra készül. S ennek az emberirtó nekirugaszkodásnak porfelhője rátelepszik Radnóti érzékeny lelkivilágára. Nem tud szabadulni, menekülni a háború gondolatától, nem, mert szele vihart cipel.
Huszonnyolc év
                        „oly árván nőttem én,
                          a mélységből ide,
                          a pendülő, kemény
                          szabadság tágas és
                          szeles tetőire.”          (1937)
 
 
A meghalt édesanya utáni forró vágy lengi be a költeményt. A gyermek fájó sóvárgásának ötvözete a vers. Hármas tagozódása: gyermekkor, ifjúság és a férfikor harmóniája adja a költemény egészét.
Ez volna hát …
Őrizz és védj
Sorsában, sorsfordulóiban az 1936-40-es években egyre tudatosabban parázslik fel a jövőbelátás, izzik a látomás, amelyben ott feszült a világegyetem békéjének és saját életének féltése. Ez a kollektivizmusért való aggódás érződik szerelmi líráján, tájverseiben. Ezek a versek lázadás a támadásra készülő, háborút kirobbantani akaró fasizmus ellen.
                        „Mit ér a szó két háború között,
                          s mit érek én, a ritka és nehéz
                          szavak tudósa, hogyha ostobán
                          bombát szorongat minden kerge kéz!”
                        „tiszta szavam sose kormozza be
                          a barna füsttel égő félelem!”            (1937)
Himnusz a békéről
                        „Mert egyszer béke lesz.
                          Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!”    (1938)
A természeti képek zord dalából átforrósodik a kínzó vágy a tavaszt várás sajgó örömébe.
Hispánia, Hispánia
                        „Ó suhogó, feketeszárnyú háború,
                          szomszédból szálló rémület!
                          nem vetnek már, nem is aratnak
                          és nincsen ott többé szüret.”
                        „Népek kiáltják sorsodat, szabadság!”         (1937)
Együgyű dal a feleségről
                        „Most érkezett, egész nap messze járt,
                          kezében egy nagy mákvirágszirom
                          s elűzi azzal tőlem a halált.”            (1940)
Szerelmes vers és mégis benne dobog ijesztően a halálfélelem. A családi élet boldogsága összeötvöződik a sanyarú halálfélelemmel.
Tajtékos ég
                        „Tajtékos égen ring a hold,
                          csodálkozom, hogy élek.
                          Szorgos halál kutatja ezt a kort
                          s akikre rálel, mind olyan fehérek.”
                        „A holdra tajték zúdúl, az égen
                          sötétzöld sávot von a méreg.
                          Cigarettát sodrok magamnak,
                          lassan, gondosan. Élek.        ((1940)
Érdemes megfigyelni a versben az első és utolsó versszak közötti költői játék gondolatébresztő, a háború poklába beleérző lélek rosszat sejtő búcsúját.
Második ecloga
                        Repülő
                        Költő
                        Repülő            (1941)
A költő párbeszéde a bombát szóró repülővel, aki a magasban a feleségére gondol.
Tétova óda
A szerelemről szól ez a vers.
                        „Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,”
                        „S idáig hallom én, hogy változik a sok
                         rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.”     (1943)
Nem tudhatom …
A haza, a gyár, a bakter, a magasból nem látott kő képe adja a vers tartalmát.
                        „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
                          és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
                          világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
                          míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,”            (1944)
Nem bírta hát … (Dési Huber István emlékére)
                        „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:”
                         „és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
                          hogy más legyen.”    (1944)
Razglednicák
                        4.
                        „Mellézuhantam, átfordult a teste”
                        „Tarkólövés. – Így végzed hát te is,”
*
 
A  JÁTSZÓTÉREN
            Vasárnap. Radnóti verseket olvastam. Megrázott a versek szépsége, a vallomások költői ereje. A derű, a borongás, a bizakodás, a halálfélelem, a háború és a béke
hangulatváltásai tartottak hatalmukban. Utolsó versei példázzák leginkább, hogy tarkólövéssel nem lehet elpusztítani a szellemet, a művészetet, a költészet tovább él.
            Kisétáltam a játszótérre. Vittem magammal a Radnóti-kötetemet is. Nem tudtam elszakadni tőle. A téren gyerekek játszottak. A gyermekkacajban a béke mosolygott rám. Derű, jókedv, lendület, hangos kiáltás visszhangzott a téren. Aztán odajött hozzám egy gyerek:
 – Megengedi bácsi, hogy leüljek a padra?
 – Szívesen – válaszoltam. Fújd ki magad, alaposan megizzadtál a labdarugó mérkőzésen.
 – A mi bérházunk csapata nyerte a mérkőzést. Most még egy kicsit szomorú a másik csapat, de estére … Nem fejezte be mondókáját. Meglátta kezemben a Radnóti-kötetet és megkérdezte:
 – A bácsi is szereti Radnóti verseit?
 – Nagyon szeretem. Talán neked is kedvenc költőd?
 – Nemcsak nekem, hanem az egész családnak. Gyakran olvasunk esténként Radnóti-verseket.
 – Gyere játszani! – biztatták kis szomszédomat társai. Ő azonban nemet mondott.
 – Ne haragudjatok, most játsszatok nélkülem, én a bácsival beszélgetek.
Jól esett a gyermek figyelme, tisztelete, amely elsősorban a költőnek szólt. Nyugodtan el mehetett volna cimborái közé, én nem tartottam vissza. De ott marasztalta Radnóti.
 – És miért szereted a költő verseit?
 – Erre nehéz válaszolni. Nem tetszik kinevetni, ha kissé lámpalázasan fogalmazok?
 – Már miért haragudnék. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Azt mondd el, és úgy, ahogy érzed!
 – Azért szeretem Radnótit, mert ő is szerette, féltette az embereket a háborútól. És ezt olyan szépen tudta megfogalmazni verseiben. Tanultam a második világháború borzalmairól. Radnóti is írt a szenvedők sorsáról. Gyakran elolvasom az Erőltetett menet című versét.
Nem szégyellem bevallani, olyankor könnybe lábad a szemem. Megtanultam kívülről, ha akarja a bácsi, szívesen elmondom.
 – Örömmel meghallgatom szavalatod.
Megcirógattam bozontos üstökét, és gratuláltam neki a szép versmondásért. Órájára pillantott.
 – Elbúcsúzom a bácsitól. Megígértem, hogy hat órára otthon leszek. Édesanyám beteg, nem akarom késésemmel idegesíteni.
Kezet fogtunk és elindult hazafelé. Nem is hiszed kis barátom, hogy milyen sokáig élő örömet szereztél nekem játszótéri vallomásoddal.
                                                                       Bieliczky Sándor
                                               (Megjelent: Hajdú-Bihari Napló, 1970. június 17.)
*
KITÉPETT  VERSEK
            Radnóti Miklós egyike a legkedvesebb költőimnek. Serdülőkorom óta szeretem és olvasom verseit. Már akkor is nagy hatással volt rám, amikor még csak ízlelgettem költészetét. S később rádöbbentem arra, hogy nem elegendő a művészetet érteni, érezni is kell a gondolatokba fogalmazott képek, hasonlatok elmélyítő varázsát.
            Szeretem Radnótit. Szeretem a költészetét, amelyben a pályakezdés óta benne sajog szomorúan végződött sorsának tűzijátéka. Érezte az életére leselkedő halál kegyetlen jövetelét. Sejtette, hogy a fasizmus világhódító törekvése nem ismer kivételt, hallotta az épülő
börtönajtók rácsainak csikordulását, érezte a haláltáborok szöges drótkerítésének fájó szúrását, szenvedte az élő áldozatjelölt kínjait. Előrelátó volt, látnoka a ránk zúduló, milliókat brutálisan pusztító „modern” inkvizíciónak.Őrizz és védj című versében (amelynek kelte: 1937) már benne perzsel a vészesen közelgő második világháború szele. Figyeljünk csak e néhány sorára:
                        „Mit ér a szó két háború között,
                          s mit érek én, a ritka és nehéz
                          szavak tudósa, hogyha ostobán
                          bombát szorongat minden kerge kéz!”
Nincs szükség magyarázatra. A történelem sajnos igazolta Radnóti jövőbe látó próféciáját.
Nem költészetének méltatása adta kezembe a tollat. Nem, erről szó sincs. Ez az irodalomtörténészek feladata. Én már negyedszázaddal ezelőtt hozzáfogtam és azóta is írom a lelkemben, életemben, sorsomban, hétköznapjaimban történelemmé viharzott félelmét, aggodalmát. Sorsában a nemzet gyásza ég. Mi kényszerített hát mégisarra, hogy róla írjak?
Egyik barna kötésű verseskötete, amelyből hiányzik öt oldal. Felháborodtam, dühöngtem, amikor észrevettem a kiszakított lapok csipkéit. Ezt érdemelte a költő egy ismeretlen ember kezétől? Attól a kéztől, amely ölelésre, boldog szorításra, alkotásra, munkára teremtetett?
Talán nem is gondolt a szakító kedvű ismeretlen arra, hogy egy foghíjas kötet elveszti értékét és mások számára szinte élvezhetetlenné válik. A művészet hitvallás, és nem tűri el a felelőtlen „játékot”, a romboló durvaságot. Ha a könyvből kitépik a lapot, a félkarú emberhez hasonlítható. Nem a könyvnek fáj ez a megtépázás, hanem elsősorban a költőt tisztelő és szerető embernek, a szépre, az igazságra, a felemelő erkölcsi tisztaságra szomjúhozó olvasónak. Lehet, hogy az illetőnek éppen a kiszakított versek voltak a kedvencei. Ha így van, a versszeretetért messzemenő elismerésemet fejezem ki. De … miért ilyen bántó, sértő módon gyűjti a verseket? Vegyen egy Radnóti-kötetet, s olvasva úgy megszereti, hogy nem tudja letenni a kezéből. Én azt vallom, hogy őrizzük, védjük, óvjuk és féltsük kincseinket. Többek között ez is kötelességünk. A művészet gazdagabbá, felhőtlenebbé varázsolja életünket. Akkor ne fosszunk meg másokat sem e termékenyítő hatásától.
                                                                                                          B.S.
                                               (Megjelent: Hajdúsági Munkás, 1971. szeptember 9.)
*
Nyaralás Jugoszláviában a tengerparton (1974. július)
„Egy visszatérő, helyesebben örökké bennem felsejlő, élő emlék borong, borzong bennem:
Radnóti Miklós. Ha nem záporoz az emberiségre a II. világháború horogkeresztes réme, akkor ma is élhetne. Siratom őt és az Eclogák jutnak itt eszembe.
Radnóti …E hazában de sokat szenvedtél. Itt érzem dalolni a lelked a tenger fölött suhanó szélben, a tájat ölelő párás, kék-zászlós napsütésben.”
*
Bieliczky Joó Sándor előadása Radnóti Miklósról
 
Tisztelt ünneplő közönség!
            Radnóti Miklós nevével először másodikos gimnazista koromban találkoztam.
A nagybátyáméknál laktam, aki együtt végzett a költővel a szegedi egyetem magyar-francia szakán. Jó barátság fűzte őket össze, s ennek köszönhető, hogy Radnóti 1935-ben, Szegeden megjelent Újhold című kötetének egyik példányát a nagybátyámnak dedikálta. E féltve őrzött kötet mai is nagy becsnek és tiszteletnek örvend a családban.
            Akkor még csak a nevével találkoztam, később pedig megismerkedtem varázslatos költészetével, a versekbe fájdalommal belevésett emberi portréjával, sorsának örömteli, szép és igaz, szerelemre vágyódó, békét és tiszta fényt lobbantó messze zúgó hullámverésével.
Sorstragédiájának apró csillagfényei barnán ragyogtak lírájában, s a versek zenéjében búcsú akkordként zengett az előre sejtett szomorú beteljesülés. Ez a dedikált kötet buzdító, bátorító
jelképe lett életemnek: figyelmeztetés, lelkiismeret-ébresztés, a szépért, a jóért való küzdelemben. E köteten keresztül jutottam el később Radnóti teljes megértéséig, hitvallásának mélysodrású igazságáig. Ő az a költő volt, aki nagyon tudott szeretni és másokat is megtanítani a szeretetből fakadó béke őrzésére és védelmére.
            Ha a róla készült fényképeket nézzük, a jövőbelátás komorsága mellett feketeszárnyú mosoly suhan a tekintetén. Már a harmincas évek közepén érezte a gyilkos háború szelét, amely pusztító viharrá őrült és szedte a bűntelen áldozatok millióit.
A dedikált kötetbe írt sorok azonban a békébe fénylenek.
*
            Radnóti Miklós költői indulásának legjellemzőbb jegye a lázadás: lázadás a korabeli társadalom, képmutató álerkölcs, szokványos irodalmi formulák, semmitmondó lírizálás ellen.
Már a Pogány köszöntő (1930), s az Újmódi pásztorok éneke (1931) ciklusábana szegények forradalmi igazát, a tiszta életöröm szépségét, az előítéletektől megszabadult szerelem ragyogását hirdeti. Tájverseiben nyoma sincs a modern polgári líra borongó, őszi hangulatainak: a természetet felfedező egészséges fiatalember magára eszmélésének ad hangot. De nemcsak a természetben eszmél magára – ugyanilyen önmagára ébredés – más síkon az is, hogy verseiben a világpolitika alakulására gyorsan reagál, s a nemzetközi életben a magyar sorsot is meglátja: így kapcsolja össze például a magyar és néger elnyomottak ügyét.
            A szegedi egyetemi évek egyaránt elmélyítik mesterségbeli tudását és valóságismeretét. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának keretei közt kifejtett munkássága során egyre jobban megismeri a hazai népéletet. Párizsi utazásai viszont az előretörő fasizmus veszélyére, s az ellene folytatandó harc szükségességére döbbentik rá. Verseinek szocialista mondanivalója, a küzdelem bátor vállalása mit sem veszít erejéből, kifejezőeszközökben, erőben viszont mindinkább gazdagodik, tisztult hangjával klasszikussá nemesül lírája. 1934-35-ben érik igazán jelentőssé költészete: „A fitogtatott hetykeséget … ízlés, mértéktartás, komoly zengzetesség váltotta fel, s ezen a hangon meggyőzőbben, hitelesebben szólalt meg a forradalmi együttérzés” – írta róla Vas István.
Azokkal érez együtt, akik bárhol is a fasizmus, az elnyomás poklában szenvednek, s harcolnak ellene. Ekkoriban írja meg nagy erejű verseit a békéről, s azokat a pillanatképeit, vagy összefoglaló költeményeit, melyekben a kor legjobbjainak igazát fejezi ki. Ezekben az években már kezdenek kialakulni a magyar politikai és irodalmi népfront keretei, s Radnóti,
a Nyugat és a Gondolat hasábjain ennek az antifasiszta tábornak a baloldalán harcol.
A spanyolországi események, melyek Európa-szerte sok értelmiségit döbbentettek rá a fenyegető veszélyre, hangot kapnak verseiben.
            Garcia Lorca meggyilkolása jelképpé lesz költeményében, a költő küzdelmének, s a maga eljövendő végzetének szimbólumává. Ezekben az években mind többet ír a halálról.
Bár egyéni sorsát előre sejti, nem veszti el korai verseire jellemző optimizmusát. De ez már nem ifjúi lázadozás, hanem a történelem menetének felismerése, annak reménye, hogy az apokaliptikus éveket a béke esztendei követik.
            Ezekben az években sokat fordít, s ekkor írja a hitvesi szerelem remekműveit. Ez az emberhez annyira méltó érzelem most már nemcsak fenyegetett terület, pihentető menedék, hanem szembeszegülés a korral: van még szép és nemes érzés, amiért élni érdemes.
            A háború kitörése, majd a német megszállás, a munkatáborok kegyetlen valósága tragikusan igazolja sejtéseit. Lírája ekkor világirodalmi magaslatokra jut. A cselekvés vágya, s a tehetetlenség érzése csap össze verseiben, mind komorabban csendül fel közelgő halálának sejtése, s az aggódás hazája, népe és a világ sorsáért. Az emberi és költői tudatosságnak
páratlan dokumentumai a munkatáborban írt versek. A Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez
márvány-keménységű sorai tökéletesen fejezik ki a hazájától, feleségétől távol sínylődő férfi magányát, eljövendő halálának tudatát. „E versek – írja Vas István – a költészetnek ahhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják. Radnóti nemcsak izgalmas művet, tökéletesen nagy verseket hagyott ránk örökbe, hanem az emberi és művészi helytállás zavarba ejtő, képtelen és mégis követendő példáját.”
            Ezek után engedjék meg, hogy a költő Szerbiában írt verseinek hű tolmácsolásához megidézzük Tolnai Gábor irodalomtörténészt, aki három évvel ezelőtt Szerbiában járt és felkereste azokat a táborhelyeket, amelyekben Radnóti szenvedett. Izgalmas úti jegyzetének, irodalmi riportjának címe: Szerbia ormán – Radnóti Miklós nyomában.
„Idehaza, az ő természetszemléletének alapvonása: – a táj és az ember kapcsolata. Kezdetben a táj és a szerelem, majd a táj és az ember harmóniája, később a természet és az ember kapcsolata a fasizmus elleni harc eszközévé is válik költészetében, végül a korábban idillt teremtő tájba beleszövi az elsötétülő világ képeit. De az sem hagyható el a felsorolásból, hogy az idillt, a békét, a nyugalmat adó természet valamiként a szabadság jelképe is alkotásaiban.
Az 1932-ben keletkezett remekműben, a Száll a tavaszban, költői szavakkal juttatja ezt kifejezésre.
            És itt, a Szerb Érchegység kezdeti, majd mind magasabbra – közel ezer méterre – emelkedő tájain? Elképzelhetetlen, hogy akinek embersége annyira összeforrt a természettel, a lírai kifejezőeszközeinek gazdag kelléktárává vált, ne tekintett volna kellő ámulattal a szerb hegyek szépségeire. Szinte magam előtt látom a vagon rácsablakán át egész lényén uralkodó szemeit, s feltűnően világító pupilláját. De ugyanakkor látom, érzem azt a kifejezhetetlen ellentmondást, ami a marhavagonba zárt fogoly és a megújuló, kora reggeli természet szépsége között tátong. Döbbenetesen magyarázó és megvilágító ellentétpár! Azonban az ellentétpárnál is mélyebben magyaráznak, fogódzót nyújtanak – az itteni tájnál is elragadóbb természeti környezetben – a Heidenau-lágerben keletkezett versalkotásai. Arról tanúskodnak, hogyha ámulattal tekintett is a ragyogó képre, a „jajjal teli Szerbia ormán”, a „néma fogoly”
a maga belső világát is reávetítette a természetre, s kifejezőeszközeinek nem válhatott a táj reális anyagává. –  Ez az, amiről korábban már írtam – a hegyek között született verseiben egyetlen érzékletes szava sincs a szép szerbiai természetről. Ha szól róla, „vad hegyi utat” emleget, szemhatárán a táj itt „vad” és „vak”, mintha kihalt volna a természeti világ kifejezése iránti költői érzéke, készsége? Az otthontól távol született költeményeket olvasva úgy tűnik, hogy Radnóti természetképe itt is, megmásíthatatlanul az odahaza magáévá tett természet maradt. A táji szépség egyedül az emlékezetben él, az otthoni felidézésével:
                        „Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok
                         Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.”
Az otthoni táj a teremtő emlékezet folytán uralkodik képzeletében, s nem engedi felszínre törni az ittenit. Radnóti Miklós számára, ott a Heidenau-lágerben, a lágerből Bor felé menetelve a hegyek között és a bori központi táborban – mi lehetett volna más, igazán lényeges, ha nem az, amit a teremtő emlékezés megőrzött, amit az emlékezés fontosnak tartott: a Haza, az otthon, az otthoni táj – és mindez átszőve a távoli kedves alakjával, hangjával, csókjának emlékével. Ezek voltak a költő számára a legfőbb kapaszkodók, a róluk
 – többnyire az asszony köré – font csodálatos költői képekben érintkezett a múlttal, s általuk tekintett reménykedve a jövő felé.
            …Most már magát a költőt látom magasan az időtlenség hegygerincén. Végső akkordként valami zene hallik. Hasonlóan, mint tegnap a Heidenau-lágernél. Akkor ott, az esti szél zenéje hangzott, ahogy a kukoricáson, a fák törzsén és ágain átsuhant. Most a csend zenél kegyetlen siketen. És a természeti muzsika pillanatok alatt átvált Radnóti költészetének zenéjévé:
                        „A mélyben néma, hallgató világok,
                         üvölt a csönd fülemben s felkiáltok”
*
            És most lépjünk előbbre a fájó történelemben. Radnóti Miklós harmincöt éves múlott, amikor Győr mellett, Abda község határában, egy kis nyúlgát mentén megölték német és nyilas gyilkosai. Hogyan emlékezik a költő holttestének megtalálására Dr. Ortutay Gyula, Radnóti jó barátja és harcostársa?
            ”Az utolsó megbízható dátumot halála előtt (Szentkirályszabadja, 1944. október 31.) maga Radnóti írta föl abba a kis szerb iskolás noteszba, amelyet ott szerezhetett a bori rézbányákban való, munkaszolgálatnak nevezett rabszolgamunka idején. Ebbe a kis füzetkébe rovogatta finom, tiszta betűivel utolsó verseit. Ezt a kis füzetet találtuk meg testének riasztó, véres maradványai mellett az ideiglenes, gyalulatlan deszkakoporsóban 1946 augusztusában, egy fülledt délutánon a győri temetőben. Ide került az abdai tömegsírból, s innen vittük Budapestre. A kis szerb füzetet nem temettük vele, mint említettem utolsó versei ebben voltak
 – s a versek a magyar irodalom legmaradandóbb alkotásai közé tartoznak. Bátran mondhatjuk: rangjuk világirodalmi, ott van a helyük minden antológiában.”
A koporsói füzetke utolsó lapjain sorakoznak a magyar költészet legfélelmetesebb s egyben erkölcsi és költői erőben a legnagyobbak közé emelkedő versei: az utolsó eclogák, az Erőltetett menet s végül a Razglednicák, a képeslapok. Szerette régebben is ezt a „képeslapra írt” versformát, néhány könnyű sorban, ami elfér egy kis képeslapon is, egy zárt költői képet, futó gondolatot a maradandóság rímei s ritmusai közé zárt – így születtek kis képeslapjai.
            A halottak mélyvízi csendje veszi körül, igaz, de élete, költészete immár a magyar költészet csillagrendszerébe tartozik. Annyi mulandó közül az elmúlhatatlanok közé költözött.
*
            Juhász Ferenc, Kossuth-díjas költőnk a Radnóti Miklós díj átvételekor  – többek között
 – így vallott a költőről:
„A Költészet –  léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget. A Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni akarás, a Megváltoztatni Tudás, Indulatában és Lényegében. Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase. Jóra a Közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség? Kérdezhetném azt is: Ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga. A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője.
És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember a Közösség! És mert a költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És Ezért Szolgálat. De nem akármilyen Szolgálat. Nem lehet akármilyen Szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyenmegadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanul. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében. Abban, hogy a költő ember-szolgálata: halálos kötelessége.
*
B.É.: Bieliczky Joó Sándor gyakran tartott előadást  irodalmi esteken és ünnepi megemlékezéseken. Sajnos, ezeknek helyét és idejét nem mindig írta a kézirat alá.
Itt is csak következtetni lehet: ha Tolnai Gábor irodalomtörténész írása 1972-ben jelent meg a Kortársban, akkor talán az előző évben járhatott Szerbiában. Az előadásban ez van: „három évvel ezelőtt Szerbiában járt …” Akkor ez a szöveg 1974-ben hangozhatott el, Radnóti Miklós születési vagy halálozási évfordulója alkalmából.
*
Radnoti Miklosletöltés
100  ÉVES  GYARMATI  FANNI  RADNÓTI  MIKLÓS  ÖZVEGYE
 
Gyarmati Fanni Radnóti Miklós özvegye 2012. szeptember 8-án töltötte be a 100-ik születésnapját. Az irodalom szerető közönség, valamint az ő személyes barátai, tisztelői szeretettel köszöntötték ezen a napon. Gondolatban én is elküldtem neki jókívánságaimat, miközben eszembe jutott, hogy 1978 őszén, férjemmel együtt meglátogattuk Budapesten a Pozsonyi út 1 szám alatti épület II. emeleti lakásában. Közös ismerősünk kérte meg, hogy fogadjon bennünket. Telefon bejelentkezés után látogathattuk meg egy kora esti órában. Meghatott tisztelettel álltunk meg az ajtó előtt, hiszen a névtáblán most is ez olvasható:
dr. Radnóti Miklós.
Barátságosan fogadott bennünket, megmutatta a nagy költő könyveit, írógépét.
Férjem virágcsokorral kedveskedett az akkor 66 éves Fifinek, aki, a még mindig szép, finoman elegáns, nagyon művelt asszony benyomását keltette. A Színművészeti Főiskolán francia nyelvet tanított, tanítványai rajongtak érte. Különben kerülte a nyilvánosságot.
Férjem sem mint újságíró akart vele találkozni, hiszen tudtuk, hogy soha nem adott interjút, hanem egy Radnóti Miklósról írott versét szerette volna megmutatni neki. A téma 1973-ban Debrecenben adódott, amikor találkozott Koppel Jakabbal, aki 1944 nyarán Szerbiában, a bori munkaszolgálatos táborban együtt volt Radnóti Miklóssal. Elmesélte szomorú emlékeit.
A vele való beszélgetés után írta Bieliczky Joó Sándor az Egy szemtanú zsoltára című versét.
Radnóti Miklósné figyelmesen olvasta a géppel írt kéziratot. Majd azt mondta, hogy jónak tartja a verset, azzal a megjegyzéssel, hogy a harmadik során kellene változtatni.
                        Bús fekete fagyos sóhajok
                        örvényló sodrában hallgatok
                        „hullámként törnek rám az évek” – (ez volt az eredeti, kifogásolt sor)
Az emlékezetes látogatás után férjem sokszor elővette a verset, legalább öt változatot írt,
majd ezt választotta:  „az eclogák visszhangja éled”.
Íme a vers eleje és a tervezett változatok :
A történetet leírtam, a verssel együtt és elküldtem Papp Andrásnak, a hajdúszoboszlói Szókimondószerkesztőjének. A szeptemberi számban meg is jelent. Örömömben gyorsan postára adtam a friss folyóiratot Radnóti Miklósné címére. Sajnos, nem írtam hozzá egy rövid levelet sem, vagy legalább a telefonszámomat. Úgy gondoltam, a szövegben benne van a jókívánságom is.
Másnap azonban Radnóti Miklósné telefonon felhívta a Művelődési Központban működő Szókimondószerkesztőségét és megköszönte, amit nekem továbbítottak. Jólesett.
Még jobb lett volna, ha én személyesen beszélhettem volna vele.
Papp András e-mailben ezt írta: „Ez nagyon szép, és nagyon kedves figyelmesség Fifi nénitől, hogy vette a fáradtságot, köszönetet mondott. Azt hiszem, ennek a szép gesztusnak mindannyian örülhetünk.”
Íme az egész vers, majd a Szókimondóban megjelent írás, valamint a költemény utóélete.
 
 
 
 
 
 
EGY  SZEMTANÚ  ZSOLTÁRA
                                   Bús fekete fagyos sóhajok
                                   örvénylő sodrában hallgatok
                                   az eclogák visszhangja éled,
                                   fájó-didergős üszkös élet
                                   néma jajában égtünk ketten
                                   az emlékező görcsös csendben
                                   tekintetében rőzse-lángok
                                   lobbantak gyújtva zord világot
                                   halált idéző dermedtséget
                                   szívekben sajgó messzeséget
                                   golyó lyuggatta tarkók vérét
                                   a gyáva-gyilkos hóhér-vércsét
                                   a bori kövek piros gyászát
                                   Radnóti élni vágyó álmát.
                                   Együtt rettegtek a halálban
                                   üvöltő kínok áramában
                                   látta a költőt verset írni
                                   könny nélkül szép szerelmet sírni
                                   a holdfényben messze merengve
                                   beleizzva a reggelekbe.
                                   A hazatérés volt az álma
                                   a zord ébrenlét mécsvilága
                                   csillagai voltak a versek
                                   fényükkel írta a szerelmet.
                                   A barát él, a költő halott
                                   álmaiban az Idő ragyog.
                                   (Debrecen, 1973. március 4.)

Feliratkozás a hírlevelünkre