Beszélgetés Decsényi János zeneszerzővel

DECSÉNYI JÁNOS ZENESZERZŐT KÖSZÖNTSÜK SZÜLETÉSNAPJÁN (1927. 03. 24.)

VERS ÉS ZENE
BIELICZKYNÉ BUZÁS ÉVA:
BESZÉLGETÉS DECSÉNYI JÁNOS ZENESZERZŐVEL

B.É.: Weöres Sándor költészete ihletet adó kincsestárat jelent a magyar zeneszerzők számára. Decsényi János eddigi életművében is jó néhány megzenésített Weöres vers szerepel.

D.J.: Ez igaz. 1957-ben a zeneakadémiai diplomamunkám a „Szerelem – öt zenekari dal magyar költők verseire” volt. Az öt közül egyik dal Weöres Sándor Tündérszerelem című gyönyörű költeményére készült. Aztán jöttek a gyermekkarok, a Kis képeskönyv állatokról, és mások.
Majd, A tücsökszót ki érti meg? című, kamarazenekarra és hangszalagra komponált mű következett, ahol ugyancsak két Weöres vers szólal meg. A költőnek vannak olyan művei, amelyeknek „szimfónia” címet adott. Ezek egyikéhez is komponáltam zenét, Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája címmel, szopránhangra és ütőhangszerekre.

B.É.: Mi lehet az a titkos vonzerő, amiért egy zeneszerző kényszert érez arra, hogy Weöres Sándor dallamos, ritmusos, játékos, bölcs költői világát átemelje a zenei szférába?

D.J.: Nehéz ezt megmagyarázni. Egyféle magyarázatot próbálok adni a lehetséges sok közül. Vannak költők, akiknek szép költeményei nem eléggé közvetlenek, illetve zenei vonatkozásaik
– verseik lejtése, ritmusa – nem különösebben vonzók, sőt túl elvontak számomra ahhoz, hogy zenébe „áttegyem” őket. Sokan vannak, akiknek verseit talán sohasem zenésítették meg, ettől ők még nagyszerű költők maradnak.
Weöres Sándor költészete azonban – ilyen szemszögből nézve is – hihetetlenül gondolatgazdag költészet. Ez a gondolatgazdagság nem valami elvont köntösben jelenik meg, hanem érzékletes, sőt olykor érzéki módon. Ugyanakkor a vers zenei elemei, tehát a hanglejtése, ritmikája, zeneileg gondolat-ébresztőek. Azt mondhatnám, hogy ő a legzeneibb magyar költőnk.
Nem véletlen, hogy nagyon sok zeneszerző kollégám, idősebbek és fiatalok egyaránt felhasználják Weöres Sándor költészetét. Leggyakrabban a legegyszerűbbeket, az úgynevezett gyermekverseket. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert nem gyermekeknek íródtak, de a kicsik értelmi szintjével is megközelíthetőek. A felnőttek azonban olyan dolgokat találnak bennük, amiket gyermekkorukban még nem vettek észre.

B.É.: Térjünk vissza Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája című kompozíciójához. A versnek szinte lekottázható dallama és ritmusa van. Lehetett-e valami pluszt adni hozzá a zenével?

D.J.: Nem tudom, hogy pluszt adtam-e? Ezt nem én vagyok hivatva megállapítani. Lehet, hogy nincs is plusz. Lehet, hogy kísérőzene maradt egy szép Weöres költeményhez. Ebben a formában is vállalom. Egyébként itt is a vers zeneisége fogott meg: „alma ágon / alma ring az ágon alma / piros alma ring az ágon / alma ring a / lombos ágon …” A szavaknak van egy bizonyos mágiájuk, ami nagyon régi, műköltészet előtti dolog. De a műköltészet jó részében is benne maradt, ha olykor rejtve is. Ezért van az, hogy sokáig idézgetünk fiatalkori versélményeinkből sorokat, szavakat, amelyek megragadtak bennünk. Weöres versei is hordoznak ilyesmit, csak nála ez nincs rejtve. A zene mindig vonzódott a mágiához. Gondoljunk csak a primitív népek zenéjére, a varázslatokra. Weöres Sándor versei is sokszor olyanok, mint valami varázslat.

B.É.: A kompozíció négy dallamhanggal kezdődik, majd fokozatosan belépnek az ütőhangszerek és megindul a zenei fejlődés. Hogyan érezte meg a négy tételben – mert talán lehet így nevezni a négy szakaszt – hogy ilyen fokozás van?

D.J.: A versben tulajdonképpen ez a fokozás nincsen benne. A költemény több tételre is tagozódik, és én bizonyos kihagyásokra kényszerültem. A vers egy állandó folyamat, csúcspontok nélkül. Viszont tele van finom kis ringó mozzanatokkal, amik állandóan kilendítenek ebből a sima nyugalomból. Ahogy az „alma ring az ágon”, de nem repül fel, hogy valamiféle csúcspontot elérjen. Az már zeneszerzői koncepció, hogy hangkészlet- és hangszerapparátus-bővülést hozzak létre, ami szükségképpen magával hozza a fokozást. De ez az én csúcspont-elérésem sem hoz létre valamiféle romantikus formát. Inkább igyekeztem én is a finom, apró hintázásokat, lendüléseket zenébe önteni.

B.É.: Nekem nagyon tetszik a II. tétel kezdete, a „hűvös szélben lombos ágon …”zenei megfogalmazása. A szél, a susogás olyan szépen, kifejezően szólal meg, hogy az már több, mint a szöveg magában.

D.J.: Én nem tudom, hogy több-e? Talán csak más. Szinte mikroszkóp alá tettem minden szót, mielőtt a zenei megfelelőjét leírtam volna. Mert ha megnézzük éppen ezt a két szót „hűvös szélben” – a „hűvös” szóban benne van a hidegség, a „szél” pedig hangutánzó szó maga is. Érdekes megfigyelni a magán- és mássalhangzók váltakozását. A két szón belül egyetlen hangzó sem ismétlődik. Ettől van a mozgalmassága. Tehát a maga módján a szöveg és a szöveg-keltette ringás is hordozza a „hűvös szelet”.

B.É.: Miért lesz a vers mégis több, vagy más, ha a zeneszerző dallamot vagy kísérőzenét ír hozzá?

D.J.: Egy igazán szép vers soha nem szorul zenére. Tréfásan azt mondhatnám, hogy mindig a zeneszerzők erőszakossága az, amelyik nélkülözhetetlenné teszi a zenét azzal, hogy hozzáadja a zene egyéniségét. Egyrészt azért, mert a vers mondanivalója, tehát az a valami, ami a vers, átkerül egy másik közegbe. A műfaji „másság” megváltoztatja. Másrészt a zeneszerzőnek, a zenei alkotóművésznek az egyénisége, szubjektivitása is változtat rajta. Mert végül is ahányan megzenésítünk egy verset, az annyiféle. A kérdésre visszatérve – nem mondanám, hogy hozzáadtam valamit a vershez, amikor megkomponáltam. Inkább úgy mondanám, hogy én is mondtam valamit, ami nyilván eltér attól, amit és ahogyan a költő megírta.

Decsényi János könyvecske

(Készült 1989-ben)
Megjelent a Szókimondó 2013 / 8. számában

Feliratkozás a hírlevelünkre