Ádám Jenő – a nép zenetanítója

Ádám Jenő – a nép zenetanítója

(1896. 12. 12. Szigetszentmiklós – 1982. 05. 15. Budapest)

Ádám Jenő engem nem tanított személyesen zenére, mégis sokat tanultam tőle. 1954 karácsonyán kaptam ajándékba A muzsikáról című könyvét. Ez volt az első és leghasznosabb zeneelméleti tankönyvem.

Később pedig az ő közreadásában megjelenő A dal mesterei című sorozat kötetei lettek kottatáram leggyakrabban használt példányai. Csak 1980. június 3-án – amikor már 84 éves volt – adatott meg számomra a lehetőség, hogy beszélgethessek vele: tartalmas életéről, melyet lobogó hittel, szenvedéllyel töltött be a zenetanítás, valamint a magyar népdal népszerűsítéséért végzett fáradhatatlan munkássága.

A beszélgetés részleteit – több évtized múltán is érdemes felidézni.
Ifjúkora: hadifogság, tanulmányok – Az első világháborúban katona voltam, utána négy és fél évet szibériai hadifogságban töltöttem. 1920-ban jöttem haza, ekkor folytattam zongora- és hegedű tanulmányaimat, majd zeneszerző hallgató lettem Kodály Zoltán osztályában.

A Zeneakadémia tanára (1929 – 1959.) – 1929-1959-ig, voltam a Zeneakadémia tanára, tanszakvezetője és huszonöt évig a főiskolai énekkar karmestere. Tanítottam népzenét, szolfézst, zeneelméletet, módszertant, kamaraéneket és dalirodalmat. A fiatalokkal, tanítványaimmal töltött három évtized volt életem legdinamikusabb, legszebb korszaka. Pedagógiai elvem volt: a hangszeres növendékeket is vokális alapon kell tanítani, hogy belső képzetük alakuljon ki a kantábilitásról. Indítványomra az Igazgatósági Tanács minden hangszeres hallgató számára kötelezővé tette az énekkari gyakorlatot. Eleinte nagy volt az ellenállás, de aztán megértették a jelentőségét. Hamarosan gyönyörűen énekelték többek között a Händel oratóriumokat, Mozart Requiem című művét és Kodály Székely fonóját. Soha olyan zenerajongó és fegyelmezett emberekkel nem dolgoztam, mint velük. Engem a legcsodálatosabb élményekkel ajándékoztak meg. Tóth Aladár kritikái is felidézik a hangversenyek légkörét: „Händel Te Deuma Ádám Jenő ragyogó karmesteri vezetésével főiskolánk növendék együttesének egyik legszebb, legkomolyabb teljesítménye volt. Nem dicsérhetjük eleget azt a lelkes pedagógiai munkát, mellyel Ádám az intézet énekkarát rövid idő alatt igen előkelő színvonalra tudta emelni. Friss, forró, lüktető élet áradt minden taktusból és akik Händel zenéjét megszólaltatták, azok valóban benne is éltek ebben a fölséges muzsikában. Ádám Jenő ezzel a Händel-művel nemcsak a közönség tüntető tapsait érdemelte ki, hanem a növendékek szeretetét és a főiskola háláját is.” (1934. 12. 19.) Bach Magnificatjáról pedig így írt: „Az ilyen mestermű maga a legnagyobb tanítómester. Csak legyen értő művész, aki megértesse a tanítvánnyal a mű igazi tanítását. Főiskolai növendék-muzsikusaink megtalálták ezt a művészt kiváló vezetőjükben, Ádám Jenő tanárban.” (1938. 12. 24.)

A Magyar Rádió előadója – A harmincas években a magyar zenei élet elképzelhetetlenül sivár volt, ha összehasonlítjuk a maival. Nagyon sokszor beszélgettünk Kodály Zoltánnal arról, hogyan lehetne fejleszteni a zenei közízlést. Kodály hozzáfogott ahhoz a munkához, amit a legsürgetőbb feladatnak tartott: az iskolai ének-zene oktatás alapjainak megtervezésével felnevelni a jövő zenekedvelő közönségét. Kulcsszerepet játszott a „Kodály-módszer” kidolgozásában és gyakorlatba ültetésében. Fő pedagógiai művében, az 1944-ben megjelent Módszeres énektanításban már szerepeltette a később Kodály-módszerként világszerte elterjedt metódust (Ádám Jenő ezt „magyar metódusnak” nevezte). Fontos kiadványként kell szólni a Kodállyal közösen, a teljes általános iskolai képzés (I–

Én azonban azt gondoltam, hogy amíg felnő ez a nemzedék, addig is kell valamit tenni. Egy alkalommal azt mondtam: „Mit szólna Tanár úr, ha én a rádió mikrofonját használnám fel erre a célra? Egyszerre több százezer embert taníthatnék!” Ő nem nagyon hitt a tervem sikerében. Nem vitatkoztam vele, hanem elkezdtem ezt a munkát is. Első sorozatom 1941-ben a Skálától a szimfóniáig címmel ment. Azokhoz a felnőtt hallgatókhoz szóltam, akiknek a legelemibb zenei ismerete sincs meg. Nem tudományosan, hanem egyszerűen, szinte elbeszélgetve mutattam rá a zene szépségére. Ezeket a rádióelőadásokat írásban is rögzítettem és 1943-ban könyvben is megjelentek. Másik feladatomnak, sőt kötelességemnek azt tartottam, hogy ráébresszem a tömegeket legsajátabb zenei kincsére, a népzenére. Magyar ének – magyar lélek címen kezdtem el a népdaltanítást. Megszerveztem egy kis zenekart és kamarakórust. Először elénekeltem a dalt – akkor még szép bariton hangom volt – aztán elemeztem a szöveget is, hogy hogyan kell értelmezni, hiszen olyan képletesek a mi népdalaink. Kis történetet is fontam köréje, elképzelve, milyen alkalomból születhetett meg annak a lelkében, aki azt valamikor régen énekelgette és ami aztán szájról-szájra terjedt. Minden alkalomra feldolgoztam egy népdalt, Egy részük nyomtatásban is megjelent 35 magyar népdal címen. Utólag bevallom, én bizony szándékosan szegültem szembe a közfelfogással, amely 1939-40 táján alig sejtette a körülöttünk settenkedő veszedelmet! Úgy gondoltam, a daltanítás védőoltás, szellemi honvédelem! 1944 májusában, amikor éppen A tavaszi szép időnek kezdetű dallal biztatgattam a kornyadozó közhangulatot, leplezett szándékomat a német lektor észrevette és letiltottak. Hanem – szörnyű áron bár – az a tavasz mégiscsak eljött és megadatott, hogy eldúdolhattuk a dalt: Felsütött a nap sugára. A Szabad Nép 1945. április 29-i számában jelent meg a hír: „Május elsején újból megszólal a Magyar Rádió. De ezúttal nemcsak a hang lesz új, hanem a hangnem is. Legyen az új idők új magyar rádiója az emberi értelem, az igaz gondolat, a testvériség és szabadság hirdetője. És ne csak szórakoztatója, hanem nevelője és vezetője is legyen a sokat szenvedett magyar népnek.” Amikor lehetett, folytattam a népdaltanítást ott, ahol a háború előtt abba kellett hagynom. Először a Munkás Kultúrszövetség színes, változatos, irodalmi, zenei témájú műsorában vettem részt. Később pedig Dalolgassunk címen tartottam a népdalfélóráimat. Mivel akkoriban főleg élő egyenes adás ok voltak, az esetleges hiba elkerülése miatt mindig nagyon pontosan kidolgozott, s előzőleg kipróbált terv szerint vezettem a műsort. Emlékszem azonban egy szeptemberi estére, amikor az előadásom teljesen másképpen alakult, mint ahogy azt előre elterveztük. A kamarakórusommal és a kis zenekarommal már az adás kezdetét vártuk. Mindenki elé ki volt rakva a műsorban szereplő zene kottája. Valaki hirtelen bejött a stúdióba és szólt nekem, hogy azonnal menjek a telefonhoz. Kókai Rezső, a Zenei osztály akkori vezetője hívatott és ezt mondta: „Most tudtam meg, hogy Bartók Béla meghalt. Emlékezz rá a műsorodban!” Időm már nem volt arra, hogy az énekkart és a zenekart tájékoztassam a változásról, mert kigyulladt az adást jelző piros lámpa. Amit sose szerettem, most rögtönöztem. Elkezdtem énekelni: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek … Mindenki csodálkozott a váratlan változáson, de én szokás szerint elemeztem a sorokat és megtanítottam a dallamot. Aztán bejelentettem, hogy Bartók Béla meghalt és ezzel a gyönyörű dallal őt búcsúztatjuk. S a kis együttes könnyesen dúdolta velem újra a dalt. Alighanem elsők között voltunk, akik elsirattuk.

Szívesen gondolok az 1963-65 között tartott Szép ez is című előadásaimra is. Abban az időben különösen népszerű volt a táncszene, főleg a fesztiválok idején. Nem becsülöm és le ezt a műfajt – hiszen dallamosabb volt, mint a mostani diszkózene – csak a figyelmet akartam felhívni, hogy vigyázzatok, mert van más szép is idehaza, ez pedig a népdal. Ez a sorozat 17 előadásból állt és többször is megismételték.

Nagyon szerettem ezt az intézményt és hálával gondolok kitűnő munkatársaimra is. A főiskolai tanítás mellett a rádiós munka tette teljessé az életemet. Igaz ugyan, hogy volt olyan időszak, amikor választanom kellett a zeneszerzés és a mikrofon között. Da úgy gondoltam, hogy ha megírom a III. vonósnégyesemet, azt csak pár százan hallgatják meg, de a mikrofonon keresztül pár százezer ember figyelmét hívhatom fel a zene szépségére. Ezt többre értékeltem.

Ismeretterjesztés a Magyar Televízióban is. 1959-ben, amikor a Zeneakadémián nyugdíjba mentem – a rádiós feladataim mellé újdonságként jelentkezett a televízió is. Felkértek, hogy a Rádióban hosszú időn át tartott zenei ismeretterjesztést próbáljam meg a Televízió nagy nyilvánossága előtt is megvalósítani. Első sorozatomban a Muzsikáról mindenkinek címmel a legfontosabb zenei alapfogalmakat ismertettem, bemutattam a különböző hangszerek szerkezetét és használatát. A későbbi televíziós sorozatok közül két izgalmas adást említek meg. 1964-ben Egy dallam vándorlása a zenekaron címmel volt előadásom. Akkor szerepelt először teljes szimfonikus zenekar a Tv stúdióban. Az Arról alul kéken beborult az ég kezdetű népdalfeldolgozásomon keresztül mutattam be a hangszerelés művészetét a MÁV Szimfonikus zenekar közreműködésével. Három évvel később pedig A régi magyar muzsikáról sorozatban Bakfark Bálint lantművész életét elevenítettem fel, amikor először rögzítették a műsort. – Ádám Jenő tíz évig dolgozott a Televízióban. Kármán György így emlékszik rá: „Fantasztikus energiával kialakította a televíziós zenei népművelés műsortípusát. Több évtizedes pedagógus tapasztalatát felhasználva gyarapította a televíziószerűség, a szemléltetés eszköztárát.” – Ha visszagondolok az életemre, úgy érzem, hogy egy feszes húr volt kifeszítve, amit úgy hívnak, hogy pedagógia, tanítás. A családom elhatározta, hogy tanító leszel fiam! És lettem tanító és maradtam néptanító. Néha ezt a kifeszített húrt meg-megpendítettem és született belőle valami szép dallam, kamaramű, vagy zenekari kompozíció. De ugyanakkor nagyon erős kordon volt, amit túl sosem léphettem. Minden embernek ott kell dolgoznia, ahol nincs helyettese. Én a zenei ismeretterjesztést választottam. Muzsikálni, énekelni, tanítani az embereket, szeretni. érteni a szépet a zenében is – ez volt a célom!

Észak- és Dél-Amerikában

A szülőháza Emlékház Szigetszentmiklóson az Árpád utcában egy kis házon tábla hívja fel a figyelmet: „Itt született Ádám Jenő Kossuth-díjas zenetudós – 1896. december 12-én” A szülőfalu 1969-ben díszpolgárrá avatta Ádám Jenőt, ő pedig szellemi és anyagi hagyatékát ajánlotta fel a községnek, amelynek egy részét a helyreállított szülőházban helyezték el. Az érdeklődők előtt 1979. október 5-én nyitották meg a kiállítást „Ádám Jenő életútja” címmel. A Vendégkönyvben csepeli munkások, diákok, énekkari tagok bejegyzései mellett elsőként Szokolay Sándor zeneszerző vallomása olvasható: „Ádám Jenő: ez a Név – Szimbólum, Példakép és Fogalom! Beleégette a Zene szeretetét mindenkibe – aki elé került!”

Elhunyt Ádám Jenő 1982. május 15-én, 86 éves korában elhunyt Ádám Jenő. Horusitzky Zoltán – a pályatárs és jó barát – búcsúztatójában többek között ezt írta: „Ádám Jenő nincs többé. Magam elé idézem Liszt Ferencre emlékeztető markáns arcát, látom értelemtől villogó tekintetét, hallom szenvedélyes, szépen zengő beszédét és érzem szeretetét. Ki és mi volt Ádám Jenő? – teszem fel magamnak a kérdést. Tanár, zeneszerző, karmester, a magyar népdal apostola? Igen, mindez volt, de több ennél. Egyszer azt mondta önmagáról: „Legjobban szeretem, ha tanítónak neveznek.” A tanító nemcsak ismereteket közöl, hanem hitet és eszmét ad, fellobbantja a lelkesedés tüzét. Ilyen tanító volt Ádám Jenő. Lelkének lobogása, tanítási szenvedélye sohasem csökkent. Egész életét átfűtötte a magyar népdalokért való rajongása. A Rádióban egy-egy népdal elemzése: hogy az miért szép, s az, ahogyan ő maga énekelte, olyan művészi teljesítmény volt, ami átforrósította a lelkeket.”

ÁDÁM JENŐ MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1./ Ábel siratása – szimfonikus freskó (Barlay Zsuzsa, Kovács Péter, MRT ének- és zenekara, vez. Lehel György) 1969. 07. 01. 16.00

1./ Vonósnégyes (Tátrai vonósnégyes) 1979. 10. 26. 18.00

3./ Arany János dalai (Sándor Judit, Tekeres Sándor – ének, Ney Tibor – hegedű, Állami Filharmónia férfikara, MR szimfonikus zenekara, vez. Ádám Jenő) 1957. 10. 02. ?

4./ Balatoni este (Meditáció) a./ (MR esztrád zenekara, vez. Kerekes János) 1959. 10. 05. 5.10 b./ (MR szimfonikus zenekara, vez. Erdélyi Miklós) 1961. 09. 04. 4.35

5./ Falu végén kurta kocsma (Petőfi Sándor) (Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének énekkara, vez. Pődör Béla) 1972. 12. 21. 8.30

6./ A farkas és a szúnyogok (Gyulai Pál) (MRT gyermekkórusa, vez. Csányi László) 1975. 01. 28. 3.18

7./ Három könnyű népdalkórus (Édes rózsám, Zöld erdőben, zöld mezőben, Házunk előtt) a./ (Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetének énekkara, vez. Nagy Olivér) 1955. 07. 07. (részlet) b./ (MR énekkara, vez. Nánási Géza) 1955. 12. 03. 5.50 c./ Állami Népi Együttes énekkara, vez. Pászti Miklós) 1984. 11. 20 8.15 8./ Míg élek szép lélek – régi nóta (Lorenz Kornélia, Svéd Sándor – ének, MR kamarazenekar, vez. Polgár Tibor) 1964. 12. 09. 4.50

9./ Somogy-balatoni nóták a./ (Tóth kórus) 1955. 12. 11. 3.52 b./ (Állami Népi Együttes énekkara, vez. Csenki Imre) 1958. 02. 20 4.05 c./ (Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének férfikara, vez. Kis István) 1964. 06. 11. 4.30 d./ Állami Népi Együttes énekkara, vez. Pászti Miklós) 1982. 05. 18. 3.55

10./ Tulipán – népdalszvit I.-II.-III. (Andor Éva, Tekeres Sándor – ének, MRT énekkara, Magyar Állami Hangversenyzenekar, vez. Ádám Jenő) 1964. 04. 15. ápr. 1. I./ 9.40, II./ 7.15, III./ 12.00

11./ Három népdal (Elindultam szép hazámból, Által mennék én a Tiszán, Cifra nóta) (Állami Néi Együttes énekkara, vez. Pászti Miklós) 1982. 05. 18. 4.55

12./ A szegény juhász nótája (Állami Népi Együttes énekkara, vez. Pászti Miklós) 1983. 04. 09. 4.19

ÁDÁM JENŐ rádiós előadásai

„Muzsikáról mindenkinek” A fúvósegyüttes Ádám Jenő előadása

jan. 20. P.19.05-19.35-ig
/Néhány ütem fúvószenekari lemezzel, lekeverve./ Fúvós hangszerek együttesét hallottuk. A fúvóhangszereket két csoportra oszthatjuk: fafúvókra és rézfúvókra. Fafúvók: fuvola, oboa, klarinét és azok basszusa: a fagott. – Rézfúvók a trombita, kürt, harsona és ezek basszusa: a tuba. A megkülönböztetés nem csupán a hangszerek anyagára vonatkozik, hanem hangszínbeli jellegzetességükből adódik. A fafúvók kisebb hangerejükkel inkább a csendes, bensőséges muzsikálás hangszerei, mondhatnánk, az érzelmek finomabb rezdüléseinek kifejezői. A rézfúvók érces hangjához inkább a széles nagyvonalúság, erő, fény, hősi optimizmus képzete járul. Érthető tehát, hogy miként vezetett a fafúvók útja az intimebb, meghittebb muzsikálás, az ún. kamarazene irányába, ezzel szemben miként alakultak a rézfúvókból a szabadterek különböző típusú fúvósegyüttesei. A rézfúvók ősi időktől fogva háborúk, vagy más nagy megmozdulások idején a harci lelkesedés fokozásának eszközei, béke idején a diadal hirdetése, vagy az ünnepélyek pompájának emelése. Az ókori rabszolga- és középkori feudális társadalmakban ez volt a fúvósegyüttes szerepe. A trombita- és kürtjelek (szignálok), fanfárok (rézfúvósegyüttesek) elmaradhatatlan kellékek voltak az előkelőek házi ünnepségein, lakomáin, ünnepi felvonulásain, vagy vadászatok alkalmával. A zenebandák valósággal a politikai hatalom jelképeivé lettek és rangot jelentettek. Trombitások, dobosok tartását külön fejedelmi, vagy királyi jog szabályozta s ezt a jogot nem mindenki kaphatta mag, csak a kiválasztott kiváltságosak. Természetes, hogy kiváltságos embereknek tekintették magukat e hangszerek játékosai is, s mint engedelmes szolgákat, uraik jól megfizették őket. Így aztán indokolatlan gőgjükben lenéztek minden más muzsikust. Mint zenetörténeti érdekességet, bemutatjuk XIV. Lajos francia király fúvós-dobos zenekarát az 1700-as évekből. Így hangzott: /Hanglemez: A francia had.kat.ind.-i.19090. 2 percnyi részlet, lekeverve./ Kétszáz év távlatából hangzik felénk a rézfuvók együttesének zengése, mely Mária Terézia cseh királlyá történt koronázásakor hangzott el Prágában: /Hanglemez: Ünnepi kürtjelek M.T. prágai koronázásakor 2 percnyi részlet./ Az előbbivel egykorú Zelenka cseh zeneszerző „Lovas ünnepi kürtjelei” is. /Hanglemez: 13.020 Lovas ünnepi kürtjelek, 2 percnyi részlet./ Nyilvánvaló, hogy az efféle fényes-kényes muzsika igen emelte az ünnepélyeket s a főurak, akiknek ilyen zenekarok tartására megvolt a módjuk, igen büszkék voltak rájuk. Nem csodálható, hogy a kisebb rangúak irigyelték a főbbeket miattuk. A kiváltságokon felhízott városi polgárság – nemritkán az állandó pénzzavarokkal küzdő, költekező főrendiek hitelezője – ugyancsak méltónak tartotta magát, hogy trombitásokat tartson. Pénzben éppen nem lett volna hiány, de mint alacsonyabb rangúaknak nem volt joguk hozzá. Azonban megesett, – nem is olyan ritkán – hogy a király maga is eladósodott valamilyen balulütött vállalkozásában s így eshetett meg, hogy egy-egy felajánlott anyagi segítség révén a jogot meg lehetett vásárolni. Így jutott Zsigmond király idejében Ulm-ban, majd Augsburg városa a kitüntető joghoz, hogy városi trombitásokat tarthasson. (Csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy Ulm-ban, a város tornyából a nagyobb ünnepeken már jóval előbb vígan szólt a muzsika a városi trombitások hangszerein, de hát erről különösképpen Zsigmond csak akkor szerzett tudomást, amikor üres lett a kasszája.) – A gazdagabb német és francia városokban ünnepeken toronyzene szórakoztatta a polgárságot. Meg kell adni, hogy a toronyzene színvonalasabb zenélést jelentett, mint az udvari és főúri együttesek muzsikája. Mert míg ezek szerepe az üres ünnepélyességben merült ki, addig a szélesebb nyilvánosság számára elhangzó toronyzenét sok esetben kiváló zenészek komponálták. A régi tánczene formás változatai és nemesen ívelt dallamai gyakran hangzottak el a városi muzsikusok hangszerein Íme egy ilyen toronyzene az 1700 körüli időkből: /Hanglemez.: Toronyzene. Intrada, Allemand, Gigue. 3 percnyi részlet A 17. századtól kezdve emlegették a török janicsárzenét, melyet minden valószínűség szerint a mai katonazenekarok ősének tarthatunk. Szulejmán szultánhadi zenekarában, egykori feljegyzések szerint, 6 sípos, 8 trombitás, 12 dobos, 2 cintányéros és néhány tevére rakott óriásdob szerepel. A mohácsi csata egykori török krónikása le is rajzolta azt a zenekart, mely az ütközet alatt a törököket lelkesítette. Ezen a példán elindulva Európa más országaiban is alakítottak katonazenekarokat. Az osztrák és német ármádiákban a múlt század közepe óta alkalmazzák rendszeresen őket úgy, hogy minden ezred számára egy-egy katonazenekart állítottak fel. A mai fúvószenekarban nemcsak rézfúvók (szárnykürtök, trombiták, harsonák, kürtök) vannak, hanem fafúvók: fuvolák ál klarinétok is. /Néhány ütem 10-15 másodpercnyi, mai katonazenekar, belekeverve./ Zeneszerzőink támogatása révén fúvószenekaraink újabban örvendetes fejlődést mutatnak, játékmódjuk is színesebbé, nemesebbé lett.
A fafúvók inkább a zárt helyiség, mint a szabad térség hangszerei. Útjuk a nemesebb együttzenélés felé vezetett. Az a körülményi hogy ezeket a hangszereket a legnagyobb mesterek vették pártfogásukba, a legmagasabbrendű zene tolmácsolására tette őket hivatottakká. A nagy mesterek azonkívül, hogy versenyműveket írtak fuvolára, oboára, klarinétra, kürtre, fagottra, kiváló műveket alkottak különböző fúvósegyüttesek számára is. A legnemesebb értelemben vett együttmuzsikálásról van itt szó ugyanúgy, mint a különböző vonós hangszerekre írt együttesek esetében. – Hallgassuk meg Beethoven klarinétra és fagottra írt duettjének egy részletét.

/Hanglemez: Beethoven Klar. – fag.- duett. 3932. 3 percnyi részlet 1.duett 1 tételből./ A következő szám Beethoven egyik kortársának, a Bécsben élt kiváló zeneszerzőnek, Reicha Antalnak Adagio-ja a fúvósötösből. A műben fuvola, oboa, klarinét, kürt és fagott szerepelnek. /Hanglemez: Reicha: Fúvóskvintet. Adagio. Az egész lemez. 4p50/ Végezetül pedig csendüljön fel Mozart egyik legbájosabb műve, a 8 fúvós hangszerre (2 oboára, 2 klarinétra, 2 kürtre, 2 fagottra/ írt c-moll szerenádja: /Hanglemez: Mozart: C-moll szerenád. oktett. 12767. az előadás végéig./

„A MUZSIKÁRÓL” – Beszélgetés Ádám Jenővel könyvéről

Bem: Ádám Jenő zeneszerzőt, a Zeneművészeti Főiskola tanárát a közelmúltban tüntette ki kormányzatunk az „érdemes művész” címmel. A kitüntetés – egyebek között azt a széleskörű pedagógiai munkát jutalmazta, amelyet –Ádám Jenő a zene népszerűsítése érdekében évtizedek óta kifejt. E népszerűsítő munka egyik fontos fegyverténye volt „A muzsikáról” c. könyv is, amelyet a közelmúltban adott ki a zeneműkiadó vállalat s amely sok példányban forog közkézen. Megkérdeztük Ádám Jenőt: mi késztette könyve megírására? Ádám Zeneéletünk évtizedes problémája a művészi – főleg szimfonikus zenét kedvelő rétegek növelésének fogas kérdése. Újabban ismét gyakran esik szó róla. Bem.: Miről folyik az efféle eszmecsere? Ádám Többnyire a szélesebb tömegek érdeklődésének hiányáról, közönyösségéről, vagy zenei tájékozatlanságáról beszélnek, Arról, hogy az a réteg elhárítja magától a magasabb rendű zeneművészetet és megelégszik a könnyebb fajsúlyú – sok esetben a sekélyesebb muzsikával, sőt a zene-ponyvával. Ez a körülmény nemcsak azokat fosztja meg a zene szépségeitől, akik azt oktalanul elhárítják maguktól, hanem magát a zeneművészetet is sújtja, csökkenti életlehetőségét. Bem.: Próbáltak ezen valamiképpen segíteni? Ádám Sok mindennel megpróbálkoztunk már a múltban és sokféle eredményes lépés történt ebben az irányban napjainkban is. Ám ha az eredmény kecsegtetőnek látszik is, – vannak ugyanis bíztató jelek – kielégítőnek mégsem mondható. Bem.: Miért? Ádám Továbbra is mindig akadnak olyanok, akik szinte hivalkodva vetik oda a kijelentést „Nem értem a klasszikus zenét!” – Így aztán egy röpke mozarti menüettet „nehéz zenének” jelentenek ki, viszont egy halálos szerelemről szóló, sűrűvérű slágerszámot „könnyűzenének” tartanak. Bem.: Ez elég furcsa, de valóban így van! Ádám Különös konoksággal tartja magát az a felfogás, amely úgy osztályoz, hogy van „könnyűzene – ez volna az, amit mindenki megért, s ezért szeretik, – és van „komolyzene” – amit viszont kevesen értenek meg és ennélfogva általában nem kedvelik. Bem.: Mivel magyarázható ez a különös jelenség? Ádám Különbözők vagyunk, más-más az ízlésünk és eltér az érdeklődésünk iránya is. Egyik ember remekműveket olvas, a másik jól felhasználva idejét könyvtárakban művelődik, ismét mások meg kétes értékű művekben lelnek szórakozást. Van, aki hangversenyek művészi hangulatában, az emberiség nagy szellemeinek társaságában eszmél rá arra, hogy ember! – van, aki drága áron, kétes értékű zene mámoros levegőjében, szinte szándékosan igyekszik feledtetni önmagával, hogy ember! Miért? – nem felelhet más, csak ki-ki magáért. Bem.: Mégis, mivel védekeznek az utóbbiak? Ádám Az ilyen embertársunk, ha alkalmilag feleletre szorítják, sok mindenre hivatkozik, sok kifogást talál, de a kadencia többnyire mindig ugyanaz: „Nem értem a klasszikus zenét!” Ebben a válaszban ugyanis ösztönös igazát véli hangoztatni. Mert a tudást – ugyanis közönségesen – mástól szokás várni, főként iskolától, neveléstől. Fokozottan várja ezt abban az esetben, ha olyan dologról van szó, ami nem látszik – mint a zenével élés esetében is – életbevágónak. Áll ez különösen akkor, ha Jancsi helyett valamilyen okból kifolyólag János kényszerül ismeretszerzésre. A „nem értem” különben is átlátszó takaró , amit általában hígabb szellemi kosztra szorítkozó embertársunk borít magára, önnön megnyugtatására. Bem.: Ez bizony nem megnyugtató, Be nem ítélkezünk talán túlságosan szigorúan? Ádám Valóban! Ne legyünk se igazságtalanok, se felületesen ítélkezők! A „nem értem” következetes, kitartó hangoztatása mögött mégis lappang valamelyes igazság. Erre egy ízben éppen a rádió mellett döbbentem rá, vagy másfél évtizede történt, hogy déltájt találomra bekapcsolva a készüléket, vidáman hangzott felém a bemondó szava: „nyeretlenek versenye… totalizatőr tíz a kilenchez… nyakhosszal nyerve harmadik… fogadás reá… tét… Ejnye, gondoltam magamban, ez ugyan magyarul hangzott, de bizony semmit sem értettem belőle. Nem lóversenyeztem s ha nem is nyertem, nem veszítettem semmit… és kikapcsoltam a készüléket. Ahogy kattant, eszembe jutott az az embertársam, aki hozzám hasonlóan , némi bosszúsággal kapcsolja ki a készüléket, amidőn efféléket hall: Händel g-moll conoerto gross… előadja…, kamarazenekar. Most ő az, aki nem ért a szavakból, viszont hogy elnémította rádióját, kétségtelenül vesztett valamit. – Be kell vallanunk, a bemondáskor elhangzó ilyen vagy olyan cisz-dur, meg b-moll, szonáta, capriccio, kvartett stb., stb. százezrek számára ismeretlen jelentésű szavak, idegen fogalmak. Naponta hányszor hangzik el, szinte figyelmeztetve sok-sok hallgatót, hogy Íme, most olyan valami következik, amit illenék érteni… de honnan?… – sajnos, ezek a szavak, fogalmak másokkal nem helyettesíthetők, mellőzni sem lehet őket. – Viszont számolni kell vele, hogy aki nem érti, annak inkább bosszúságára van, mint hasznára. Ez a körülmény az ilyen hallgatót inkább elriasztja, mint vonzza. Bem.: Azt hiszem, ez valóban így van. Ádám Így! A muzsikát kedvelők hatalmas táborának tekintélyes része főként emiatt sodródik a könnyűzene felé, ahol a zene, a szöveg, és tánc egyértelműleg szolgálják a szórakozást, – A tánc – és egyéb vidámság, szórakozás muzsikája helyén van ott, ahol ez a cél. Nincs ebben semmi kivetnivaló, A táncos lábak erre ropják alkalmasan. – A hiba abban rejlik, hogy vannak, akik minden zenei igényüket ebben látják kielégítendőnek, egyébről pedig tudni, hallani sem akarnak, Reméljük, nem veszik rossz néven, ha kifejezetten sajnálkozunk azon, hogy egykedvűen, vagy szándékosan mellőzik, elvetik maguktól a magasabb rendű zenét, a művészileg szebbet tartalmasabbat. Bem.: Volna-e mód arra, hogy a sekély vizekre evezők vitorláiból kivonjuk a szelet? Ádám: Az egyetlen lehetőség az, hogy módot kell nyújtani a megismerésre, az „értésre”. Ez vitt rá arra, hogy a rádióban zenei alapelemeket ismertető előadásokat tartsak. A Rádió azóta már sok hasonló és egyébfajta ismertető előadást iktatott műsorába, s az érdeklődők sok haszonnal hallgathatják őket. Nincs akadálya az ismeretszerzés egyéb módozatainak sem. A szakkönyvek egész sora áll rendelkezésre. Sajnos azonban – azok az érdeklődők, akik egészen kezdők és járatlanok, alig, vagy igen nehezen tudnak megbirkózni velük. Bem.: Mi ennek az oka? Ádám A szakkönyvek ugyanis általában ritkán számolnak a „semmit sem tudással” A tehetségre, kitartó szorgalomra építve számolnak a tudásszomj fáradságot nem kímélő ösztönző erejével. Ami így a szakkönyvekben magától értetődő, az a kezdet kezdetén botorkáló érdeklődőnek máris nehéz fejtörést okoz. Sokan már olyan alapfogalmakkal, mint a skála, akkord, ellenpont stb. találkozva csüggedten hagyják abba a próbálkozást. Ezzel együtt aztán sutba is dobják a komoly zeneművészet iránt való érdeklődést. Bem.: Valóban meggondolandó! Ádám Ezzel számolni kell. – Nos, – az ilyen embertársaimra gondoltam akkor, amikor „A muzsikáról” című könyv megírására vállalkoztam. Olyanféle feladatot vállaltam vele, mintha valakit, aki szép szobrok, képek gyönyörködtető szemlélésétől különös módon távol tartaná magát, elvinném egy tárlatra, vagy képcsarnokba, elbeszélgetnék vele, hogy lássa, amit néz. Ekképpen, ha muzsikát hallgat, hallja meg azt, ami a hangokban él. Bem.: Mennyiben befolyásolta ez a cél a könyv tartalmát és stílusát? Ádám Világos dolog, – az előbbiek alapján nem lehet kétséges – hogy a könyv nem tankönyv. Nem is azok számára készült, akik a zenét életpályának választják. Stílusát tekintve nem szólhat olyan módon, ahogyan szakemberek, vagy művészek szaknyelvükön értekeznek, hanem olyan módon, hogy sokan megérthessék, főként olyanok, akik zenei ismeretekben nem, vagy csak igen kevéssé járatosak. Bem.: Bizonyára nem könnyű eltalálni a megfelelő hangot. Ádám Egyszerűen, közérthetően, mindamellett szakszerűen szólni bizony nem kis követelmény, feltétlenül szükséges, hiszen a könyv tájékoztató, útmutató kíván lenni a zenei alapismeretekben. Így aztán sok minden benne van – ami egyet jelent azzal –, hogy semmi sincs meg benne teljességgel. Helyenként sok, másutt kevés van benne. Egyenetlen, mint azok tábora, akik olvasgatják. Arra mindenesetre elegendő – s ez azt hiszem nem lekicsinylendő körülmény –, hogy felkeltse az érdeklődést. Nyomában elindulva könnyen rátalálhat bárki hol búvárkodhat tovább, hol mélyítheti tudását. – Sajnos úgy van, hogy az, aki gondosan olvasgatta a könyvet, még nem mondhatja el magáról, hogy mindent tud… Sokat kell ahhoz tanulni, hogy belássuk, mennyire nem tudunk eleget. Bem.: Végeredményben tehát mit vár a könyvtől? Ádám Remélem, a könyv révén is sikerült az olvasók érdeklődését a művészi zene iránt felkeltenem, s őket egyúttal a legszükségesebb alapismeretekkel ellátnom, Leginkább pedig szeretném népszerűtlenné tenni a könnyedén odavetett kijelentést: „Nem értem a klasszikus zenét…”
Bem.: Kedves Hallgatóim! Ezek után pedig szólaljon meg Ádám Jenő, a zeneszerző. Hallgassuk meg… /ZENE/

/Kunvári/ 712 A MAI FINN ZENÉRŐL Rádióelőadás Tartja: Ádám Jenő 1959. április hó 10-én, Kossuth 16.10 – 16.46

A finn népre mindenkor meleg érzéssel gondol minden magyar. Kétségtelenül nagy része van ebben a finn-ugor nyelvtudománynak, amely közel öt évszázada foglalkoztatja e nyelvtudósokat. Népek ősi, évezredekkel ezelőtti közösségéből kiszakadt egyes csoportjainak sorsát nyomon követni a réges-régmúlt olyan ideiben, ahonnan írásos emlék semmi sincsen, minden regényességre való hajlam megtagadásával is – nagyon mélyen elgondolkoztató. Az összehasonlító nyelvtudomány múlt század óta egyre szélesebb körben ismertté váló eredményei a két nép meleg barátságának szálait fűzték szorosabbra. A rokoni érzés sok kedves és megható jelének lehettünk tanúi a századforduló óta. Ám ezek a szálak mintha meglazultak volna. Nem mintha elfeledtük volna egymást; a közvetlen érintkezés alkalmai gyérültek meg. Zeneéletünk is úgyszólván elszakadt egymástól. Ez nem kis veszteség. Hiszen a zene az egyes népekre, nemzetekre igen jellemző megnyilatkozás. A zeneélet meg a mindennapi életből is sok mindent elárul. – Gondoljunk csak a magunk oly egyedülállóan jellegzetes zenéjére és arra, ahogy élünk vele. Most, hogy az utóbbi időben egymásról való ismereteink gyarapodóban vannak, időszerűnek látszik, hogy jobban tájékozódjunk egymás felől zenei vonatkozásban is.
A jelen megértését a múlt ismerete biztosítja. Vessünk hát rövid pillantást előbb erre. Sorsunkban sok volt a közös vonás. Finnország közel 600 évig élt svéd uralom alatt. Ezt az 1800-as évek elején az orosz váltotta fel. A cárok országlása sokban hasonlított a Habsburgokéra. A fojtogató önkény az ő torkukat a miénkhez hasonlóan szorongatta. Az öntudatos néppel szemben alkalmazott önkény hasztalan, hatása ellenkezőjére fordul (A finn szállóige hitvallásként hirdette akkoriban: „Svédek már nem vagyunk, oroszokká nem válhatunk, legyünk hát finnek.” És mint a reformkorszak idején nálunk, nemzeti nyelv, nemzeti szellemű műveltség kifejlesztése lett az eszmény ott is.
Az idő tájt, amidőn nálunk a szabadságharc tüze lángolt, odafent északon egy csodálatos gazdagságú és varázsú népköltészet adott szárnyat a finn önbizalomnak: a KALEVALA. A népköltészetnek ez a minden aranynál drágább kincse bűvölte meg, nyűgözte le, boldogította és táplálta a finn népet függetlensége elnyerésében.
Az egész nemzetet átfogó vágyak és szívós küzdelmek eredőjeként testet ölt számukra a nemzeti zene géniusza: JAN SIBELIUS. Közel hetven éve, hogy KAJANUS pálcájára megzendültek a KULLERVO szimfónia tételei, és velük a finn természet, haza, néplélek, ősi legendák világa: a nemzeti zeneköltészet. Sibelius hosszú és gazdag életével párhuzamos az idősebb MERIKANTO, JÄRNEEELT, MELARTIN, PALMGBEN, KUULA, MADETOJA, LAUINIS, KROHM munkássága s velük egy sorban emeli magasra HEIKKI KLEMETTIA a világszerte nagyra becsült finn kórusmozgalom zászlaját.
Az első világháború záróakkordjaként 1917-ben megszületett a finn nemzeti függetlenség. A mai finn zene ez idő tájt indul útjára. A forrás továbbra is ugyanaz: a finn népiség és nemzeti eszmény, de medre egyre többfelé ágazó. Az első világháború utáni idők nagy erejű hullámzása új jelenségeket vet fel a zenében ott is. VAINO RAUTIO és EIKO LINNALA művészetét a francia impresszionizmus színezi, ifjabb MERIKANTO zenéje is sokféle stílust ölel és olvaszt magába. Mint kimagasló szirt emelkedik kortársai fölé YRJÖ KILPINEN, a dal mestere, a finn költészet és zene zseniális eggyé ötvözője. Művészetére a szinte aszketikusan megfogalmazott strofikus dal egyszerűsége és a drámai vagy epikai magaslatokra hevítettség nagyszerűsége egyaránt jellemző. Ez a nagyszerű ember és művész néhány héttel ezelőtt hunyt el Helsinkiben.
Napjaink egyik legkiválóbb finn zeneszerzője UUNO KLAMI. Első műveiben idegen utakon jár. Amidőn azonban modernségéből mit sem feláldozva, nemzeti témákhoz nyúl, rátalál önmagára. Nagyvonalú, életerős, friss, színes hangvétel jellemzi műveit. Bátran kivonva magát a sokat hangoztatott finn közmondás alól, mely szerint „a dal a bánat szülötte” lenne, kiszabadul a már kissé hagyományossá vált északi melankóliából. Új élet igenlése lüktet műveiben. – A most elhangzó zenekari részlet öt tételes Kalevala-szvitjének első darabja. Az eposz első éneke: „A világ kezdete”. Naturalisztikus, nyers színekkel ecseteli a káosz gomolygását s benne egy-egy szólórészlet érzékelteti az elemek fogantatását, amint kínnal szüli létre önmagát, hogy végül diadalmasan tobzódva örvendezzen: megtalálta medrét az élet… árad már benne… Vejnemöjnen megszületett!

/I. hanglemez: Uuno Klami: Kalevala-szvit 1. tétel 41 /2p/ A mai finn zeneélet egyik feltűnő és sokat vitatott alakja Sulho RANTA. Karmester, zenekritikus, jelenleg a Sibelius Akadémia helyettes igazgatója. Merész újító. Művészetének útja a legszélsőségesebb irányzatokon vezetett keresztül. Későbbi műveiben – 4 szimfónia, zongoraverseny, színpadi kísérőzenék, szilárdabb konstrukciót mutatnak, – mintegy a neoklasszicizmus felé látszik hajlani. – A most bemutatásra kerülő 3 tételes „Északi képek”-ből az első, az „Éji zene” újszerű, sejtelmes, impresszionista jellegű zene. /II. hanglemez: Sulho Ranta: Northern Image. 1. t. 5p/ A finn zeneművészet egyik legnagyobb ígérete Nils Eric FOUGSTEDT, a helsinkii rádió zenekarának vezetője. Két szimfóniája, gordonka- és zongoraversenye, kantátái nevezetesek. Zenekari szvitjének második tételét mutatjuk be. Címe: Finn dal. Szenvedélyes, mélytüzű, nemes lírája dalfeldolgozás. /III. hanglemez: N. E. Fougstedt: Folk Song. 2 1 /2p/ Az ifjabbak közül OLAVI PESONEN Fuga Fantastica-ja, KALERVO TUUKKANEN művei a legújabb kor zenei nyelvén szólnak, ERIC BERGMANN pedig a 12 hangú rendszerben komponál. AALTOKEN Hirosima című programszimfóniájával tűnik ki. Egyik legeredetibb egyéniség AHTI SONNINEN. A most bemutatásra kerülő 5 tételes művét a nagy finn költő ALEXIS KIVI: „Hét fivér” című verse ihlette. Első és harmadik tételét halljuk. /IV. hanglemez. A. Sonninen: „The seven Brothers” 2+2 perc/ A legfiatalabb generáció is messze szakadt a sibeliusi romantikától. Ideálja Prokofjev, Sosztakovics, Stravinszkij, Bartók. Köztük talán a legtehetségesebb a gazdag teremtő erővel megáldott EINAR ENGLUND, a helsinkii és londoni olimpiász zenei versenyének díjnyertese. Hosszabb ideig Amerikában tanult. A bemutatásra kerülő „Kínai fal” című színpadi műhöz írt kísérő zenéje 3. és 4. tételében amerikai intonáció érződik. /V. hanglemez: E. Englund – Kínai fal kísérőzene 3 p/ Az opera műfajának TAUNO PYLKKÄNEN a leghivatottabb művelője. A nemzeti ideál és az olasz verismo inspirálja. Vérbeli színpadi muzsikus. Két operája már a 40-es években állandóan műsoron szerepelt. Egy harmadik operája 1950-ben olasz nagydíjat nyert. Az „Árnyék”, valamint „Opri és Oleksi” az 1957-es szezonban kerültek előadásra. Íme egy áriája! Szenvedély és drámaiság tüze lángol belőle. /VI. hanglemez: Pylkkänen – ária 3 p/ Neves zeneszerző a helsinkii Nemzeti Opera igazgatója, JOUKA TOLONEN is. Az ő egyik zenekari szvitjének Finalettájával búcsúzunk az újabb kori finn zene iránt érdeklődő kedves hallgatóinktól. /VII. hanglemez: Tolonen – Arabesque Finaletta – az előadás végéig./

A sokféle zenéről. (Bevezető előadás) Tartja: Ádám Jenő

Kereken húsz esztendeje, hogy első ízben hangzott el zenéről szóló, zenét ismertető előadás a rádióban. A hallgatók száma akkoriban talán negyede volt a mainak. A cél zenei alapismeretek révén közelebb vinni a zenét azokhoz, akiknek semmi, vagy igen kevés részük volt benne. Az azóta eltelt két évtized sok-sok viszontagsága mellett, a hihetetlen arányú fejlődés ideje volt. A nehézségekből kinek-kinek jutott elég, s úgy van rendjén, ha része lehet abból is, ami eredmény. S ez nem jelentéktelen. A korábban szinte kizárólag a fővárosra korlátozódott zeneélet egy-kétezernyi részese ma már milliós tömegekké sokszorozódott. Eljut a zene mindenüvé. Szól a rádióból, színházakból, operákból (hiszen ebből is ma már nemcsak egy van), szórakozó helyekről, hangversenytermekből (hazaiakból és távoli országokéból egyaránt), hanglemezről, filmből stb. Sokfelől, sokféle muzsika. Manapság alig van otthon zenehallgatás alkalma nélkül. S mekkora bőség ! Néha kéretlen-hívatlan, szinte sok is belőle; utolér mindenütt; majdnem hogy megbújni is nehéz előle. Valóban: a zene mindenkié lett ! Ki-ki válogathat benne, s a hallgató a legkülönbözőbb zenei élményeknek lehet részesévé: elmélyülhet benne, szórakozhat általa, ahogy… kívánja, igényli, akarja. Egy kattintás – és ha úgy tetszik nagy mesterek hangokba formált kincsei zendülnek fel az otthon meghitt falai között. Értékben annyi, mintha a világ legbecsesebb festményei, szobrászati remekei lennének birtokunkban. Aztán kedvünk szerint, ha megváltoztatjuk készülékünk keresőjének állását, csengő-bongó szórakoztató, zsongító dallamok áradata száll felénk. Más és más zenei eszmevilág. S hogy megszoktuk már, hogy így van! Kattan a kapcsoló, s máris árad felénk a zene:

/lassan bekeverve: cigányzene. Dankó: Most van a .nap lemenőben, vagy Lehullott a rezgő nyárfa… 15 mp/ Sokak, nagyon sokak kedvelt muzsikája: a magyar nóta. El nem mulasztanák semmiképp. Nagyszüleink, dédeink korában keletkezett, hagyományként örökölt különleges magyar zene. Ismerik világszerte. A népi muzsikával rokon népies műzene. A kényesebb ízlés lekicsinyelheti, ám hallatára a világ legtávolabbi zugába szorult magyar szeme könnybe lábad tőle, s szívét hazai ütemre dobogtatja. /Zene 10-15 mp-re felerősödik/ Három-négy nemzedék mennyi bánata, könnye, vidámsága, gondkergető dáridója él benne. Mennyi kedves, édes-bús haszontalanság! Nemzedékek ábrázatán átfutó felhősereg. /5 mp-re felerősödik/ Letűnt évtizedek sok-sok ellentmondása, égető megoldások kényszerűsége elől vélt menedék. A józan ész temetésén üvegcserepek halálharangja között síró-zokogó glisszandókban a prímás vonója holdanként szeletelte az ősi birtokot, de a cimbalom érces zizegésébe belecsörrent a verejtéken szerzett keserves heti kereset is. /Zene 5 mp-re felerősödik/ Mindez inkább a múlté már. De az oly sokak által kedvelt zene maga itt van ma is. S ha szól, betölti az otthont, a munkahelyet, elzsongít, elszórakoztat. Jó mellette tenni-venni, dolgozgatni, sőt – beszélgetni. Aztán meg hallatára a kézben talán jobban forog a szerszám is. Máskor meg másféle muzsika szól: /Zene: Vonósquintett + klarinét kamarazenekar, bekeverve kb. 10 mp-en át – lehetőleg a cigányzenekarhoz hasonló együttes legyen/ …ezt hallgatva meg-megáll a kötőtű a kézben, megáll a munkálkodó kéz is; ölbe kerül a könyv – az ember némán fülel. Ezt hallgatni kell, figyelni rá… /Zene 5 mp-re fel/ Több a puszta duruzsolásnál. Viszont van még ennél is kevesebbet hall belőle. Ha nem hallgatjuk figyelmesen, semmit se mond, s így még a puszta szórakozásra sem alkalmas. /Zene 5 mp-re fel/ Pedig a hangszerek nagyjából azonosak. Vagy talán, ahogy játszanak rajtuk, a mód, az volna kissé más? /Zene 5 mp-re fel/ Némileg a hangzás is elüt az előbbitől. Ez volna hát a komolyzene? Ami mellett szórakozni nem lehet? /Zene 1-2 mp-re fel, aztán el! – rá, és belőle kikeverve egy ismeretlenebb, de jó jazz-szám/ Ami nem kívánja, hogy 1ekössön, amit ismét másfelé kell keressünk. Talán a tánczene. Gyakori a műsorban. A jó előadás szinte serkent a mozgásra, táncra. Ritmusának árama valóban idegbizsergető, izomizgató, Testünk, hogy ne mozogjon, alig állja. /Zene 5 mp-re fel/ Dobok, ütőhangszerek feszes, vagy szeszélyes lüktetése, mint motor tartja mozgásban ezt a zenét. /1-2 mp-re fel/ Keletkezése, élete alig félszázados. Ez, aránylag rövid idő alatt Amerikából világszerte elterjedt. Kedvelik, rajonganak érte főként a modern táncok szenvedélyes hívei. Eredetében, különösen ritmusát tekintve, néger muzsika. /3 mp-re fel/ Amit a zeneművészet érzelmességben, a szerelmi szenvedély lírájában, humorban, könnyű tréfában kifejezni képes, mind megtalálható ebben a zenében is. Néha szellemes, máskor nyers, s mintegy szándékoltan komikus esetlenségben kérkedő. Hol finom hangokban álmodozó, hol rikító színekben tetszelgő /3-4 mp-re beúszik/ Máskor meg groteszk fintorú grimasszá torzul ábrázata. /5 mp a megfelelő rész/ Eszközei a modern zeneművészettel párhuzamosan egyre rafináltabbak. Ám nemcsak tanul tőle, de néha még ihletője is. Annyira jellemző korunkra, hogy sokan annak erkölcsiségével kapcsolatban is emlegetik. Hallatlan bőséggel terem szerte a világon. A sok között nemegyszer akad igen értékes, magas színvonalú, művészi termék. /bekeverve valamely kevéssé ismert jó magyar jazz-dal 15 mp/ A tánczene dallama jórészt szöveges. Ebben bizony nem mindig választékos. A táncdal és a sanzon valóban messze került az évszázados, hagyományos műdalköltészettől, a klasszikus és romantikus dalirodalom remekeitől. /bekeverve egy jellegzetes Schubert-dal magyar szöveggel 15 mp – zongorakísérettel/ Ez az irodalom a költészet és zene legművészibb ötvözete. Egyike a legmagasabb rendű előadóművészetnek. Az emberi léleknek legfinomabb húrjain zengő muzsika. Híveinek serege, bizony kisebb, mint az előbbié. De hiszen az ízlés és igény annyira különböző! Változik korok szerint is. Nagy az út a múlt század annyira kedvelt walzerétől a mai foxig, vagy mambóig. De maga egy-egy rakétaszerűén felkapott sláger is milyen hamar a tegnapé! A művészi dal azonban időálló /5 mp dal/ Ha nem is adatott meg mindenkinek, hogy szólóénekesként szerepelhessen, módja van rá az énekkarban. /énekkar (vegyeskar!) 15 mp/ Hivatásos és műkedvelő énekesek előadásában gyakran szólalnak meg a karirodalom régi és újabb művei. A karéneklés sokak számára jelent felüdülést, nemes szórakozást és nem lekicsinylendő művészi élményt. Az irodalom igen gazdag, főként vegyeskari művekben. Gyakran zenekar társul hozzá. /oratórium-részlet – 10 mp/ Hatalmas művek nagy együttesei népek és hősök sorsáról zengenek, nagy eszmék harcát és diadalát hirdetik. /3-4 mp-re fel/ A rádióműsorban is gyakori a kamarazene. /vonóskvartett részlet – valamely I. tétel – lassú tétel 15 mp/ A kamarazene elnevezés valamikor az otthon szűkebb falai közti, családias együttmuzsikálásra utal. Lényegét tekintve ma is az, még ha hangversenyteremben szólal is meg. Az együttes összetétele rendkívül változatos. Szólóhangszerektől az ún. kamarazenekarig sokféle összeállítás adódik. Pl. csupa fúvójátékos. /fúvósquintett – 10 mp/ A zeneszerzők leggondosabban megformált, legművészibben kidolgozott művei szólalnak meg kamarazenéjükben. Köztük talán első helyen a quartett, a vonósnégyes áll. /Az előbbi quartett tovább 10 mp/ Négy játékos, kiknek mindegyike művésze hangszerének, társul ebben az együttesben, a legmagasabb rendű hangszeres zene szolgálatára. Hosszú évek, esetleg évtizedek munkája révén érlelődik együttes játékuk tökéletessé. Hallgatóink egy része talán csodálkozik, miért értékeljük oly magasra a zeneművészetnek ezt az ágát. Módját ejtjük majd szólni róla. /Zene 5 mp-re be!/ Míg a kamarazenében egyes művészek társulnak, addig a versenyműben egy-egy hangszer egymagában lép a többi elé, és kél versenyre velük: /Pl. Beethoven hegedűverseny I. tétel – melléktéma 15mp/ A zongora, hegedű és más hangszerek versenyműveiben egy-egy művész, hangszere minden fogásának teljes birtokában ragyogtatja ritka képességeit. A zeneszerző maga is virtuóz modorban komponálja művét. /Zene 5 mp-re be/ Egy-egy világhírű művész hangversenyének ma már bárki részese lehet otthonában. A nemrégiben még egyetlen Operaházunk előadásainak szélesebb körbe, legfeljebb ha híre juthatott el. A rádión keresztül ma már mindenki részesévé lehet e rendkívül bonyolult és igényes műfaj előadásainak. /be! – egy operaegyüttes. Pl. Verdi: Rigoletto. Quartett. 15 mp/ A színjáték és zene nagyszabású ötvözete. Évszázadok formálgatták, alakítgatták., Megszámlálhatatlan hódolói, rajongói voltak a múltban, s vannak ma is. Megannyi kitűnően képzett hangszeres muzsikus együttese a szimfonikus zenekar. /Be! – valamelyik szimfónia finálé 15 mp – Csajkovszkij, Beethoven/ Mint egyetlen hangszer szól a hangszerek összessége a hangerő és a hangszín kimeríthetetlen változataiban. Az együttes kifejezőerejének lehetőségei szinte korlátlanok. Az érzelmek mélysége és magassága viharzik benne, a parányi zizzenés csakúgy, mint az égzengés dübörgése, tragikus mélységek súlyossága, leheletszerű finomságok, kecses könnyedségek. /Zene 5 mp-re be/ De hogyan is állunk ezzel a kérdéssel: könnyedség? könnyűzene! – komolyzene! Bizonyára sokaknak szemet szúrt már ez az általánosan megkülönböztető nyilván ellentétes értelmezésre alapozott két jelző. Hogy is van? A „könnyű”-nek ellentéte a „komoly” lenne ? A szóhasználat szerint a könnyű ellentéte a nehéz volna. A komolynak meg vidám a fonákja. Bárhogy van is! Ez volna a komoly (azaz a nehéz) zene? /Be! – Haydn, vagy Mozart Menuetto, vagy Finále 15-20 mp/ Csupa könnyedség, vidámság, derű… Ezzel szemben pedig talán emez könnyű zene lenne? /Be! – valami fájdalmas tangó, vagy más sláger/ Tartalma és kifejezési módja éppenséggel nem könnyű. Nyilvánvaló, az elnevezésben ellentmondás rejtőzik. Vagy talán nem is az elnevezésben rejlik, hanem abban, hogy melyiket milyennek tartjuk, s hogyan érzünk velük szemben. Aztán meg, a komolynak nevezett zene nem lehetne szórakoztató? Mert így is szokás különbséget tenni. A kérdésben azonban nem a meghatározás a lényeges. Ha benne hiba van, az ott dől el, midőn a „komoly” jelző sokakat elriaszt attól, hogy az efféle zenét is meghallgassák és éljenek vele. Az is igaz, hogy a komolyzene sok, többnyire ismeretlen zenei műkifejezései szinte elriasztják a jó szándékú hallgatót. Nos, kedves hallgatóság! Mily sokféle zenei jelenség! Ebben a sokféleségben való tájékozódás céljából szeretnénk segítségre lenni, midőn elindítjuk ezt az előadás-sorozatot. Bízunk benne, hogy nemcsak jó szolgálatot teljesítünk általa, hanem hasznos szórakozást is jelenthet. Teremtsünk hát rendet ebben a nagy tarkaságban. A viszonthallásra!

Szép ez is! 1. Rádióelőadás Ádám Jenő

/Zene – rövid bejátszás Ádám feld. „Lement a nap” /csak zenekari előjáték/ „Lement a nap a maga járásán!”/ Emlékszik még, kedves hallgatóm? Közel negyedszázada, hogy először csendült fel ez a dal itt a mikrofon előtt. Óh, vajon hányán ülnek ott a rádió mellett, azok, akik akkor is hallgatták?! Mert nem duplán, sokszorosan számítanak az azóta eltelt esztendők. De megszenvedtük valahányan! Elgondolni is szívet szorító. – Vannak, akiknek azóta vívódásuk végleg elcsitult s „Lement a nap…” örökre. Mi? Csak úgy dalolgatunk róla, hogy: „Lement!” Dalolunk és játszunk az örök változandóság gondolatával. Megpendül a szívre hangolt húr, s hanggal, vagy hangtalan dalolunk régi dallamot, újjá lett régit; magyart! A régi is új volt egykor. A mai új is lehet érdekes, tetsző, nem tetsző; vitatható! Egyre megy! Az élet nem áll meg. Múlik és szüntelen születik. Hasztalan a mindig múltat visszakívánók vitája. Van az újban is érdekes is, szép is. Ami pedig érték volt, érték az ma is. Ekként: szép ez is! /Be! zene – Az előbbi szöveggel /1 vers// Így hangzott. Emlékszünk? Bizony, akik akkor először hallottuk, ma már délen túl, immáron estére kelve járunk. Ahogy a nap a maga járásán Mert lám még ő is kiszabott úton jár. Estére kelve egyre hangosabban zsong ereinkben az egész nap fáradtsága. Különös fáradtság! A pihenés ígéretében szinte jóleső. S hogy lement a nap, tűnik vele a sürgető mindennapok égető törődése is. Lelkünkben illatos estikék csillagvirága nyit. Most ráérőn felfülelünk: hazaballagtunkban az est legédesebb muzsikása tilinkózik: a rigó… az ám, meg a fülemüle. /be! zene – ének 1 vers – Halkan szól az alábbi szöveg alatt/ Naplemente… madárdal… estébe hanyatló táj… törődött test… zsongító fáradtság… lelket körülfogó világ… egyetlen „érette” való sóhajtás: szép a rózsám, hogy váljak el tőle. /mondom, mialatt a zene is felerősödik/ Zene felerősödve „Szép a rózsám, hogy váljak el tőle! Zene ismétléstől Elválni? Tőle? Meg az élettől? Ő is: egyetlen; az élet is: csupán egyszeri! /mondom/ Ha meghalok, temetőbe visznek, A síromra fakeresztet tesznek. Jöjj ki hozzám holdvilágos este, Úgy borulj rá a sírkeresztemre. Holdfény, temetőkert. Közhely. Kulissza. Elcsépelt? Avitt? Az vesse el útjából, akinek szívében sohase dobbant meg a költői hétköznapiság efféle közhelye! Hogy érzelgős lenne? Az az érzésvilág ahonnan ez fakadt, nem ismeri a sokféle költői irányzat öngyötrő lelki kínjait. Még ezt a fájdalmat is az élet igenlése sugallja, A könny, amit esetleg fakaszt, vigasztal. Könny, mi könnyít. /bel 2. vers, zene/ Játék; egy kicsit színjátszás is, mint annyi sok dalban a „meghalok érted!” Ihletője az életet fakasztó szerelem. Színes tollú, szertelen madár. Félti magát tőle valaki, akinek titokban ott fészkel már szívében. /mondom/ Nád a házam teteje – Rászállott a cinege – Hiss le rúla cinege – Leszakad a teteje… Tudom, ha csak érintesz is… megejtesz! – Rád nézek; nevetek. Ott belül: remegek. /be! Zene. Előjáték + 1 vers ének/

Feliratkozás a hírlevelünkre