A Dörmögő unokája

Dörmögő unokája

Most lenne hatvanhárom éves, ha 1937. december 3-án nem vetett volna véget életének.

Az évforduló nem kerek, de rá emlékezni mindig időszerű és sohasem elegendő.

Különleges melegség, lámpalázhoz hasonló hév fogott el, amikor rákanyarodtunk a szabadszállási útra. Hét kilométer távolból elénk fehérlett a falu. Korán pattanó rügyek mosolyogtak a fákon. Szórta tűző melegét az áprilisi „nyár”.

Szabó Józsefné Pőcze Juliannától kaptunk meghívást. Ez a kedves, csupaszív asszony

Pőcze Sándornak, József Attila nagybátyjának, édesanyja testvérének a lánya. Tehát édes unokatestvére a költőnek. Három testvére van: Eszter, Judit és Sándor. Szabóné férje

nyolc éve elnöke a helyi József Attila Termelőszövetkezetnek. A család kint él a tanyavilágban, az Alsószőlő 109. szám alatt. Tőlük néhány száz méter távolságban élnek testvérei is.

 

Szabóné Pőcze Julianna szívesen emlékezett unokatestvérére:

„József Attila 8 éves korától 15 éves koráig több nyarat töltött Szabadszálláson nagyapjánál,

a legidősebb Pőcze Sándornál valamint fiainál: Imrénél és Sándornál. 1930-ban járt utoljára nálunk. Tizenhat éves voltam, elvégeztem a hat elemi után a négy polgári iskolát is. Attila azzal a szándékkal jött le hozzánk Szabadszállásra, hogy engem magával visz Budapestre, és ott elhelyez valamelyik gyárban dolgozni. Azt mondta: „Tanulj szakmát, mert csakis akkor lesz biztos megélhetésed!” Szüleim a beszélgetés során hallgattak az okos szóra, és beleegyeztek abba, hogy Pesten próbáljak szerencsét. Elbúcsúztunk, és útközben betértünk a községi nagyvendéglőbe, hogy megebédeljünk. Nem telt bele tíz perc, amikor lóhalálában, a szaladástól kifulladva megérkezett édesanyám, és sírva mondta: „Juliska, mondj le gyermekem a pesti útról, itthon maradsz, egy tapodtat sem mégy el mellőlünk. Apád azon kesereg, hogy elbolondítanak abban a nagy városban.” Attila szeme tüzet vetett. Láttam, hogy dühös, nem szerette a határozatlanságot. Majd így szólt édesanyámhoz: „Én jót akarok Juliskának, s ha ángyikám nem engedi fel Pestre dolgozni, úgy megharagszom, hogy nem lépem át többet a házuk küszöbét.”

Hallgattam édesanyám kérő, rimánkodó szavára.  Attila elutazott a legközelebbi vonattal, én pedig hazamentem a szülői házhoz. Érthető volt szüleim aggodalma, én voltam a legkisebb lány a családban és óvtak, féltettek a nagyvárosi élettől.”

 

Róttuk a tanyavilágot, és ellátogattunk Pőcze Sándorhoz, Szabóné testvéréhez, aki sokat játszott gyermekkorában József Attilával.

 

Régi, kedves emlékeit idézte: „Apáméknál gyakran megfordult Attila, 12-13 éves korában. Vékony, sovány fiú volt, tele tűzzel-ördöggel. Kis kofferral érkezett hozzánk, amelyben könyveket cipelt. Itt előszedte, a hóna alá csapta és szorgalmasan olvasgatta őket a kertben. Olyankor se hallott, se látott. Úgy vigyázott a könyveire, mint a szeme világára. Már abban az időben is írogatott verseket, de elrejtette, nem mutogatta meg nekünk. Édesanyánktól kért ceruzát és papírt, az íráshoz.

Kerüljünk beljebb a szobába, mutatok néhány érdekességet. Először egy idő marta, régi lócára mutatott. Ez volt Attila nyoszolyája, ezen hevert napközben, és ezen aludta végig az éjszakát.” Majd előkotort a sublótból egy megsárgult József Attila-kötetet, amit legénykorában kapott a költőtől ajándékba. Lapjai elrongyolódtak a gyakori olvasástól.

 

„Apám halász volt és nagybátyánk, Imre bácsi is, akiknél szintén sok felejthetetlen napot töltött Attila. A Balázsi-rétekre jártak halászni, és gyakran minket is elvittek magukkal. Vadságában is vonzó volt ez a táj. Különösen a gyermekeknek volt tetsző a számtalan kákabokor, a tarka gyíkok futkározása, a szárcsák, a vadkacsák, gémek, gólyák és sasok repülése. A halászkunyhók mellett bográcsban főzték az ízletes, csípős halászlevet és a tepertős túrós csuszát. Attilának ez volt a legkedvesebb eledele. Amikor jól sikerült a halászat, tüzet gyújtottak, és megkezdődött a nótázás.”

 

Eszter néni is hűséget esküdött az alsószőllősi homoknak. Ő már fiatalasszony volt, amikor a költő 13-14 éves lehetett, és felváltva a két nagybácsinál nyaralt. Közben gyakori vendég volt nagyapjánál a „muszáj-kerti” kunyhóban. Később róla írta Dörmögő című versét.

Vajon, miért nevezte a költő dörmögőnek nagyapját?

„Nagyapánk harminc évig volt csősz a „muszáj-kertben”. Attila nagyon szerette az öreget, segített neki mindenben. Nagyapánk naponta többször is betért a faluba, útja az úgynevezett Tillinger kocsmába vezetett. Ilyenkor Attilára bízta a csőszködést. Az idős ember szerette a bort, és a fiatal József Attila többször látta pityókás hangulatban. Ilyenkor semmi nem tetszett neki, zsémbelt, pörölt, dörmögött mindenért. Attila gyermekkorában több verset is írt nagyapánkról. Az egyiket megmutatta nekem, amelynek megjegyeztem két sorát:

„Az én öregapám buborcsékos orrú, de mitől, a piros, vörös bortól.”

 

Judit néni is őriz néhány kedves, szép emléket unokatestvéréről:

„Amikor megkezdődött az aratás, és munkába álltak a cséplőgépek, Attila mindig ott sündörgött a gépek körül. Mindenki szerette és ezért óva intették, hogy ne menjen a gépek közelébe.

Olyan volt, mint az égő tűz, hol itt, hol pedig másutt tűnt fel az emberbokorban.

Szerette hallgatni a felnőttek beszédét, ízes, zamatos mondókáját. Abban az időben még három szélmalom működött a falu határában. Attila nagyon szeretett a szélmalmok körül játszani.

Még ma is hallom harsogó nevetését, magam előtt látom ügyes, gyors mozdulatait.

Ha esett, ha fújt, mindig hajadonfővel járt. Szüleim korholták is érte: „Megfázol, te gyerek, s időnap előtt megkopaszodsz.” Én sohasem láttam sapkát, vagy kalapot a fején.”

 

Búcsúzóul Dubóczki Máriát, Pőcze Imre sógornőjét kerestük meg, aki így emlékezett

József Attilára: „A sógorom kertjében volt egy terebélyes almafa, az alá vitte ki a könyveit, papírjait, és olvasott, vagy verseket fabrikált. Szeretett hemperegni a homokban, kifeküdni a napra, dúdolni, énekelni. Volt, amikor magába zárkózott, s csak egyedül kószált a kertek között.”

 

Másik ángya, Pőcze Imréné nagyon szerette, annak ellenére, hogy csintalan gyerek volt. Minden jóval ellátta a rokonság, mert tudta, hogy nehéz, mostoha körülmények között élnek.

„Eszes, okos fiú volt, úgy vágott az agya, akár a borotva. Hallomásból tudom, hogy az

édesapja is jó eszű ember volt.

Olyan kilencéves lehetett Attila, amikor három napra felmentem hozzájuk látogatóba, ferencvárosi lakásukba. Az édesanyja éppen mosott. Akkor láttam, milyen szegénységben éltek. Már esteledett és a mama idegeskedett, mert reggel óta még nem volt otthon Attila.

Szólt Jolánnak, az idősebb nővérnek, menjen és kerítse elő a gyermeket. Úgy tíz óra lehetett, amikor megérkeztek. Kiderült, hogy a környékükön vándorcirkusz ütött tanyát, Attila kíváncsi

volt a cirkusz világára, s hogy közelebb kerülhessen hozzájuk, még alkalmi munkát is vállalt náluk. A hazamenetelről egészen megfeledkezett, s nem vette észre, hogy besötétedett.”

 

Az emlékek vallomásokká szépültek, amelyeknek fényét nem halványította el az idő.

Így él József Attila a rokonok emlékezetében.

 

József Attila  Pőcze család

Képek fentről le:

A három Pőcze-lánytestvér: Eszter, Julianna, Judit és a szabadszállási szélmalom

Pőcze Sándor háza és az a lóca, amin József Attila szeretett pihenni

József Attila kötetét Pőcze Sándor és az újságíró a régi lócán ülve nézegeti

 

Hajdú-Bihari Napló (1968. április 11.)

 

Feliratkozás a hírlevelünkre