Papp András: Imádkozó bárány

Papp András

Imádkozó bárány

 

Jó pásztorom a hortobágyi Szelencésben azt mondta, le kell hajolni ehhez a földhöz, hogy a puszta megmutassa kincseit, meglássuk gazdagságát. Ez volt talán az egyik legfontosabb mondat, amit kint létem idején tőle hallottam. Szemléletet és hozzáállást közvetített: hogyan érdemes közelíteni ehhez a kis végtelenhez, hogyan érdemes nézni és gondolkodni felőle, hogy többet és mást is észrevegyen az idegen, aki nem egyszerű átutazó vagy turista, és a legkevésbé sem a pásztorélet romantikájára vágyó látogató, hanem éppen e kinti és mai valóságnak a megfigyelője és megélője szeretne lenni.

És akkor ez lenne az első intés és tapasztalat az után, hogy az ég tágasságának és a föld határtalanságának érzetétől nyomasztóan elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak, árva fűszálnak érzi magát a megfigyelő – a szilajság és a szívósság legkisebb jele nélkül. A napkelte az csak egy vakító káprázat, a szétáradó sárga fényben látni sem lehet a napot, csak tudni, nagyjából egy magasságban állunk, ugyanúgy, ahogyan az alkonyatkor kelő és sokkal jobban megfigyelhető teleholddal is, melynek hatalmas vörös korongja a horizonton egyensúlyoz. Igen, csak a pásztor ajánlotta alázattal érdemes közelíteni ahhoz a földhöz, melyet jellegzetes magyar tájként tartunk számon, tudva természeti és kulturális értékeiről, tudva történelmi múltjáról. Arról is, amikor még Debrecen birtoka volt, s a városnak évszázadokon át jelentős anyagi forrásául szolgált a pusztán való legeltetés, a marhagulyák német piacokon történő értékesítése. És arról a kevésbé dicsőséges múltról is tudhatunk, amikor a Rákosi-rendszer idején emberek ezreit telepítették, pontosabban internálták ide, tizenkét zárt táborba, megfosztva őket minden méltóságuktól, vagyonuktól, csaknem puszta létüktől. Ennek állítottak emléket a folyó jobb partján, nem messze a hídtól: több méter magas, vasból készült latin kereszt mered az ég felé, tövébe táblát, kőbe vésett imádságot helyeztek el az emlékezők. És van még egy alig föltárt múltja is ennek a vidéknek, az elsüllyedt templomos falvak világa, vagy ötven eltűnt település, melynek nyomát a máig megmaradt nevekben (pl. Angyalháza) és a rejtélyes kunhalmokban leljük föl.

A földhöz való lehajolás, ami egyben mintha az éghez való közelítést is jelentené, szimbolikus megtestesülését az „imádkozó bárányban” találtam meg. A sánta juhot nevezik így, mely fájós lábait kímélve, a mellsőkre ereszkedve próbál táplálkozni. A körme vagy a nedvességtől puhul föl, vagy épp a száraz legelő koptatja el annyira, hogy a fűszál könnyen a körme alá szúr, majd gennyes seb keletkezik; az ilyen bárányt, mely nem tud a nyájjal haladni és rendesen legelni, a pásztor a hodályhoz közeli kisebb nyájba különíti el, a sebet körmöléssel, kenőccsel kezeli. A pásztorok úgy vannak otthon a nomád, rideg évezredes magyar időben, olyan elevenséggel és rendet bíró fegyelmezettséggel, ahogyan rajtuk kívül ma már talán senki.

A másnak talán unalmas semmi valójában lélegző élettér, melyet leginkább a madarak szélesítenek szabadon. Feltéve, ha van szárnyuk, szemük, ép lábuk és az embertől félni tudó ösztönük. Mert ha nincs, itt azon is megpróbálnak segíteni. Egészen megrendítő látványt nyújtanak a repatriáló röptetőjében a beteg, az égtől, repüléstől megfosztott fenséges sasmadarak; van itt szirti sas, pusztai és parlagi sas, kabasólyom, egerészölyv, gólya. A kabának a jobb szemét áram ütötte ki, s szintén áramütés miatt kellett amputálni az egyik sas bal szárnyát.

Hosszasan lehetne írni más, különleges madárfajokról (pl. a megcsodált vonuló havasi lilékről), de tovább magáról a Hortobágyról is, ami, azt hiszem, kissé ahhoz volna hasonlatos, mintha magunkról próbálnánk mondani valamit. A magunk jelenvaló állandóságán billentünk és figyelünk belső világunk hangjaira. Tág és mély csönd ez bennünk, nem is hang, a vallatás teszi azzá, valahogy érthetővé. A Hortobágy, különösen a közelében élő, a „kertek alatt” lakó embereknek sohasem lehet érthetetlen, sohasem lehet idegen. Részletek és rétegek vannak, de úgy, hogy az az egész benyomását kelti; új és újabb élmények, miközben változatlan marad a táj, az „élőkép”, a föld, az ég. És a vallatás, a megnevezés kényszere teszi, hogy nevet találjunk a „semminek”: szélfújás, árnyéktalan világosság, fejfájdító egyszerűség. Az idegen oldalirányból közelít, nagyokat lép, mint egy óriás, pedig csak remélheti, hogy a visszaúton minden megtett lépés után nő majd egy centimétert – ahogyan azt egyszer már mondtam, puszta-pőre papíron rögzítettem.
Hortobágy este

Feliratkozás a hírlevelünkre