Kassák Lajos

 

Kassák Lajos

BIELICZKY JOÓ SÁNDOR

TALÁLKOZÁS KASSÁK LAJOS ÖZVEGYÉVEL (1977-ben)

 

     Kassák Lajos születésének 90. évfordulójával kapcsolatosan gyűjtöttem anyagot, hogy megírhassam az „Emlékezést”. A költő feleségétől kértem és kaptam hozzá segítséget.

Budapesten, a Bécsi út 98. szám alatti, több emeletes bérházban élt és alkotott Kassák Lajos.

Átszellemülten léptem át egykori lakásának küszöbét. Felesége: Kárpáti Klára nyitott ajtót, majd körbe vezetett otthonában, megmutatva azokat a tárgyi emlékeket, amelyek őrzik a költő, képzőművész emlékét. Áhítattal néztem a szobrok, grafikák messze néző keménységére, alkotójuk tépelődő lelkének hasonmására, önmaga kifejezésére. Néma vallomásukban is lenyűgöző az erő, egyéniség sugárzik belőlük. Ez a jellemzője és meghatározója Kassák művészetének. Majd a versekre, irodalmi alkotásokra terelődött a szó. A Kárpáti Klárával folytatott beszélgetésből az alábbiakat rögzítettem.

             – Hogyan ismerte meg Kassákot?

             – Megismerkedésünknek érdekes a története. Fiatal diáklány koromban baloldali gondolkodású emberek társaságában forogtam, éltem. Tizenöt éves voltam, amikor egyik zeneművészeti főiskolás barátom hozott egy könyvet, a kezembe nyomta, és így szólt: ezt olvasd el, aki e mű írója, az egy ember! Ez volt Kassák Egy ember élete című könyve.

     Huszonegy éves koromban a barátnőm elvitt egy előadásra, amelyet a Lido kávéházban a Munka című folyóirat munkatársai rendeztek. A teremben, a hosszú asztal végén megláttam Kassákot. Megálltam az ajtóban, és nem tudtam a szemem levenni róla. Rendkívül fiatalosnak tűnt, bár akkor már közel volt az ötvenhez. Fantasztikusan szuggesztív erő sugárzott belőle. Szinte féltem tőle.

     Három évvel később, 1938-ban meghalt az első felesége. A barátnőm megkérdezte tőlem, hogy segítenék-e Kassáknak gépelni és egyéb adminisztrációs teendőket ellátni, amelyeket korábban a felesége végzett. Igennel válaszoltam. A Zémann kávéházban mutatott be a barátnőm Kassáknak. Beszélgetés közben az eddigi félelmem vele szemben hamar feloldódott.

Az ismeretségből rövid időn belül életre szóló szerelem, majd házasság lett.

     Hónapok elteltével kérdezte meg, hogy olvastam-e valamelyik írását. Eddig nem érdeklődött felőle. Ezt követően felolvastatta velem A ló meghal, a madarak kirepülnek című versét. Ekkor kezdtem érteni költői nagyságát és bűvöletbe ejtett.

             – Milyen alkotótípus volt?

             – Töprengő. Ha valamelyik művét befejezte, úgy érezte, soha többé nem tud írni. Utána néhány hónapig sétálgatott, horgászott, baráti társaságba járt. És nem vett sem tollat, sem ecsetet a kezébe. Egyszer csak azt mondta: regényt diktálok! Mindent diktált, a vers kivételével, azt kézírással mindig egyedül írta. S úgy dolgozott – lehet látni a kéziratain, gépiratain –, hogy nagyon keveset javított. A megjelent művet azonban már nem olvasta el.

             – Melyek voltak a költő legkedvesebb, saját versei?

             – A régiek közül A ló meghal, a madarak kirepülnek című elbeszélő költeménye. Nagyon fájt neki az, hogy a Máglyák énekelnek című lírai prózáját nem értékelték megfelelően. S most az utóbbi években már remekműként emlegetik, amely emléket állít a Tanácsköztársaságnak. Szerette számozott verseit. Azt a verssorozatot, aminek címet sem adott. A későbbiek közül szívéhez nőtt a Requiem egy asszonyért című verse, amelyben első feleségére emlékezik. Utána engesztelésül írt még egyet mind a két feleségéről: Asszonyok dicsérete címmel.

Egyéniségéről hadd valljon maga a költő: „Nem széplelkű költő vagyok én, hanem egyszerű munkásember, aki szereti az anyagot, s úgy érzi, föl kell emelni azt a legmagasabb egységbe. Nem nyugszom bele, hogy úgy vannak a dolgok, ahogyan vannak, s az anyag átalakítása, a magam képére való formálása, ez az én költészetem”.

             – Melyik volt utolsó költeménye?

             – A posztumusz kötetét én állítottam össze. Ennek címe: Üljük körül az asztalt. Időrendi sorrendben –, ahogy én meg tudtam állapítani – az utolsó versének címe: Veled vagyok. Melyet így fejez be: „aztán elindulsz szótlanul és magaddal viszed életem”.

             – Mi volt időskorának legnagyobb öröme?

             – Legnagyobb öröme nem is az irodalmi, hanem képzőművészeti sikerei voltak.

Élete utolsó évtizedében sok helyen mutatták be képeit is. Az 1960-as párizsi gyűjteményes kiállításának óriási sikere volt, azután Svájcban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Olaszországban, Ausztriában. Sok külföldi folyóiratban és más kiadványban is részletesen foglalkoznak képzőművészeti munkásságával.

             – Milyen egyéniség volt Kassák Lajos?

             – Olyan volt, mint egy kőszikla. Magától értetődő erővel tört ki belőle minden, akár a költészetben, festészetben, magatartásában s az emberekkel való viselkedésében. Egyéniségét nem lehetett analizálni, szétszedni. Fizikailag nem volt ellenálló, mégis sokat kibírt, mert ismerte saját lehetőségeit. Mértéktartó volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy magas kort ért meg.

– Kassáknak nem volt szüksége objektív élményre a versíráshoz, csak bizonyos lelkiállapot kellett. Ha Összegyűjtött verseit tanulmányozzuk, akkor tulajdonképpen végig lehet követni az egész történelmet, nem mindig eseményeiben, hanem abban a hatásban, amit a fejlemények az emberekre gyakoroltak. Magánéletében annyira szemérmes volt, még verseiben is tartózkodott attól, hogy az kinyomozható legyen. Utolsó éveiben egyre szigorúbb lett, de nem érzelmeiben, hanem a megfogalmazásban. Minden díszítő hasonlattól, metaforától, jelzőtől óvakodott, és mégis az utolsó kötete az Üljük körül az asztalt című, drámai erővel érzékelteti egy ember viaskodását a halállal. Mert a 80 év olyan figyelmeztetés, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Mindenki örökké akar élni, de a költő még inkább, mert érzi, hogy rengeteg mondanivalója van még.

     A 80. születésnapját itt, ebben a lakásban is megünnepeltük baráti körben. (Ezen részt vett: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Vidor Miklós, Mérei Ferenc pszichológus, Bálint Endre és Gyarmati Tihamér festő és mások.) A vendégek éjfél után távoztak és kettesben maradva hirtelen elszomorodott. Majd így szól: „Meddig élhetek még?” Azt válaszoltam: „Tizenöt évig”. Erre ő szinte önmagától kérdezte: „Mi az a tizenöt év? Ugyanúgy fogok meghalni, mint Bartók. (Hasonló betegsége volt.) Amilyen nehezen éltem, olyan nehezen is halok meg.” Négy hónap múlva meghalt.

                                          (Megjelent: Pesti Műsor (1977. március 24.)

 

KASSÁK LAJOS író, költő, műfordító, képzőművész

(1887. március 21. Érsekújvár – 1967. július 22. Budapest)

 

Kassákné:

     Kassák Lajos posztumusz kötetének megjelenése után, a kéziratok további rendezése közben találtam meg a Tépelődés című versének kéziratát. Ez a költemény öregkori lírájának egyik gyöngyszeme.

 

KASSÁK  LAJOS: TÉPELŐDÉS

Kinek a szívét tapossam meg

kinek a szívét – kérdezem.

 

Éjszaka van,

s a sötétség mély nagyon.

Kinek a szívét tapossam meg

türelmetlenül kérdezem.

 

Ha erre vetődne Ő

hurkot dobnék a nyakába

megtaposnám a szívét           

aztán hálaimát mondanék felette.

 

De ki az az Ő

Talán éppen az aki észrevétlen belém költözött.

Meg kell tehát alkudnom.

Le kell nyelnem minden sikert

minden hízelgő szót.

 

Hol vehetnék egy szelíd barmot

akit feláldozhatnék magam helyett,

Én már tűrtem

és szenvedtem eleget.

Végre is azt kívánom

senki se fűrészelje el alattam a létrát

amin felfelé haladok.

 

Ha lemondanék az útról

amely a csúcsokra vezet

elkallódnék nyomtalan

a korom alatt

és a hamu alatt.

(1966. február 7.)

Feliratkozás a hírlevelünkre