Maros Rudolf zeneszerző

Maros Rudolf

BIELICZKYNÉ BUZÁS ÉVA

EMLÉKEZZÜNK MAROS RUDOLF ZENESZERZŐRE

(1917. január 19. Stachy (Csehország) – 1982.augusztus 2. Budapest)

 

A 20. századi magyar zeneszerzők fejlődése: „Bartók és Kodály művészetéhez kötött, az ő elveiket híven szolgáló kiindulás, a hatásuk alól való szabadulásért folytatott harc, az önmagára eszmélés évei, és az egyéni hang európai szinten való megtalálása.” (Várnai Péter) A fejlődésnek ez az útja jellemző Maros Rudolf zeneszerzőre is, amit néhány művén, és azok kritikáin keresztül mutatok be.

 

RÖVID ÉLETRAJZA

Maros Rudolf a győri tanítóképző elvégzése után 1939 – 1942-ig a budapesti Zeneakadémián Kodály Zoltán zeneszerző tanítványa volt és brácsázni tanult. Hogy megélhetését biztosítsa, egész tanulmányi ideje alatt a Budapesti Hangversenyzenekar brácsa-szólamában játszott.

Diplomája megszerzése után Pécsett tanított 1949-ig. Első felesége Molnár Klára hegedűművész volt. Gyermekeik: Maros Miklós zeneszerző (Svédországban él) és Maros Éva a Rádiózenekar kitűnő hárfaművésze. Válásuk után Budapestre költözött. 1950-től haláláig Harmat Artúr egyházkarnagy leányával Jerryvel élt házasságban és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián oktatott kamarazenét, zeneelméletet és hangszerelést.

 

AZOK AZ 50-ES ÉVEK

A rosszul értelmezett „közérthetőség” miatt a tömegdalok, a kiskantáták és népdalcsokrok írásának kora volt. Maros Rudolf ez idő tájt főleg kórusokat, színpadi- és filmzenéket, magyar, és balkáni népdalfeldolgozásokat készített. E művek között 1950-ben az Állami Népi Együttes számára komponált ECSERI LAKODALMAS emelkedett ki, amelynek koreográfusa Rábai Miklós, karmestere pedig Csenki Imre volt.

A művet – itthon és külföldön – több mint ezer alkalommal adták elő rendkívüli sikerrel.

     A VONÓSSZIMFÓNIÁT 1956-ban komponálta, amelyet 1957. november 3-án a Rádiózenekar mutatott be Lehel György vezényletével. Farkas Zoltán zenetörténész kritikájából idézek: „A Vonósszimfónia – természetes módon – saját korának tipikus zenei nyelvét beszéli, azt a stílust, amelyet 1956-ban egyáltalán művelhetett idehaza egy zeneszerző. Ám a közérthetőség és a népies jelleg követelményének nagy tehetséggel, s igen szerencsés kézzel tesz eleget a komponista. El kell gyönyörködnünk a kompozíció természetességében, a bőven áradó dallami invenció hallatán, a formálás kerekségében s a szerkezet klasszikus arányaiban.

Az sem zavar, hogy a Vonósszimfónia bizonyos pillanataiban Bartók Divertimentójára emlékeztet. Lehetne ez másként 1956-ban? Nem epigon műről van szó, hiszen Maros Rudolf egyéni hangja kihallható a kompozíció minden egyes üteméből. Egészen természetes, hogy erre az apparátusra komponálva a szerző a maga módján hasznosít néhányat a nagy előd Divertimentójának tapasztalataiból.”

A Vonósszimfónia több nagysikerű előadást ért meg. Budapesten a Rádióban is, koncerten is felhangzott; ezen kívül előadták Prágában, Brnoban, Katowicében, Párizsban és Moszkvában. Az utóbbi kettőtől eltekintve, valamennyi előadást a bemutató Lehel György vezényelte.

ÚJ UTAKON

Várnai Péter zenetörténész a korszak zeneszerzőinek hangulatáról így írt: „1954 tájékán egyre több magyar komponista gondolatai közt fordul meg az, hogy felül kell vizsgálni a “magyar iskola” kérdését, meg kell fontolni, vajon helyes-e továbbra is a népzenei alapot, a kodályi harmónia- és formavilágot fenntartani. És egyre többen döntik el ezeket a kérdéseket olyformán, hogy a magyar hangot egy magasabb, európaibb szinten kell megvalósítani. Olyan stílusban, amely nem támaszkodik sem népdalidézetekre, sem pedig a népdal szellemében fogant dallamokra, ritmikára, harmóniai formulákra és formára, amely tekintetbe veszi Európa zenéjének jelenlegi helyzetét. Ebben az időben kezd megszűnni zenei elszigeteltségünk is, egyre több partitúra és hanglemez áll rendelkezésre, amelyek segítségével alkotóink megismerkedhetnek az utolsó húsz-huszonöt év eddig alig vagy egyáltalán nem ismert műveivel, zeneszerzőivel, irányzataival.

Mintha Bartók szelleme éledne újjá, amely annak idején azonnal kontaktust teremtett minden újdonsággal, minden, a mester számára használható új eredményt felszívott saját stílusába.”

Maros Rudolf élete, zeneszerzői világa megváltozott. 1949-ben Prágában részt vett Alois Hába cseh zeneszerző mesterkurzusán. Többször utazott Belgrádba, részt vett a varsói zenei fesztiválokon, majd 1959-ben először hallgatta végig a darmstadti modern-zenei kurzust, és a hozzá kapcsolódó hangversenyeket. Attól kezdve minden nyáron részt vett a darmstadti nyári tanfolyamokon. Kiépültek személyes kapcsolatai is, mindenekelőtt Luigi Nonoval és a lengyel zeneszerzőkkel.

Igyekezett megtanulni mindazt, ami a nyugati avantgarde stílusából számára is elfogadható, művelhető. Ez az új fajta zenélési mód, a maga szigorú törvényeivel és szerkesztési szabályaival, a zenekari hangzás teljesen új lehetőségeivel utat mutatott Marosnak.

Az új stílus első darabja az 1959 őszén befejezett zenekari Ricercare.

RICERCARE

„1959-ben, a Tanácsköztársaság 40-éves jubileumára kiírt zeneszerzői pályázaton Maros Rudolf a nagy-zenekarra írt Ricercare c. darabjával vett rész és nyert díjat. A mű egyrészt, műfajával visszatekint a fúga elődjét jelentő kora-barokk ellenpontos műformára, másrészt, zeneszerzői eszközeivel előre mutat, legalábbis a jelenkori haladó stílus felé tájékozódik.

Nem lett belőle epigon, a bécsi iskola vagy a darmstadtiak szolgai másolója. Most már egyéni hangját, a Vonósszimfóniában és a Musica leggieraban megtalált saját stílusát olvasztja össze először kísérletezőn, majd egyre határozottabban a tizenkét-fokú, dodekafon szerkesztésmóddal, illetve annak mai “leszármazottaival”.(Pándi Marianne)

A „SZÉPHANGZÁS” MŰVEI: EUFÓNIA 1, 2, 3

Maros Rudolf 1963 tavasza és 1965 karácsonya között három azonos című, csak sorszámmal megkülönböztetett zenekari darabot írt. Mindhárom címe Eufónia, azaz „széphangzás”. A szerző ezekben a darabokban a korunkra jellemző külső és belső széphangzás megvalósítására törekedett. A három mű zenekari apparátusa egymást egészíti ki. Az “Eufónia 1” zenekara csak vonósokból és ütőkből áll, az “Eufónia 2″tizenkét fa- és tizenkét rézfúvót, valamint ütőket tartalmaz, míg az “Eufónia 3” a két apparátust egyesíti.

„Az új zenekari tanulmány címe arra utal, hogy Maros a modern zenekari széphangzás lehetőségeit és kifejezéseit kutatja. Inkább műhelymunkának tekinthető tehát. Lehel György a tőle már évek óta megszokott biztonsággal és lelkiismeretes előkészítő munkával adott képet a magyar újdonságról.” (Fábián Imre)

Idézek még Breuer János kritikájából is: „Maros Rudolf Eufónia 1. című alkotása hűen tükrözi a zeneszerző fejlődésének útját. Az Eufónia mesteri tudással és mérnöki pontossággal kiiktatta a hagyományos, vagy mai értelemben vett dallamot, ritmikát, de felszámolta a szenvedély, az indulat, általában az érzelem megnyilvánulásának lehetőségét is.

Zavarba hoz ez a zene, nehéz rezonálni rá. Minden taktusa külön-külön elgyönyörködtet finom ötleteivel, s az egészből mégis annyira hiányzik valami összefoglaló erő, talán egy bármily kurta dallamfoszlány, vagy egy ritmikus mag, vagy talán az sem, csak egy kitörés, egy jóravaló sokk, vagy valami más, amit Maros Rudolf esetleg az idei esztendő eufóniájában fog mélyrehatóan megvalósítani.”

KAMARAZENE 11 ELŐADÓRA

A darab felvételét a Rádióban 1968. május 22-én mutatták be. A zeneszerző akkor a Rádióújságban ezt írta művéről:

„Az Eufónia-sorozat korszerű zenei nyelvét folytatva igyekeztem új hangzást kikísérletezni egy kisebb létszámú együttesre. A 11 hangszeres Kamarazene ősbemutatója 1967-ben az Egyesült Államokban, a Dartmouth Fesztiválon volt. A nagyszerű hazai felvételt a frissen alakult, Mihály András vezette kamaraegyüttes készítette. Művem augusztusban a Darmstadti Fesztiválon, jövő tavasszal pedig a Zágrábi Biennálén lesz műsoron.”

OTTHONA A MUZSIKUSOK TALÁLKOZÓHELYE VOLT

Zenei körökben közismert, hogy Maros Rudolf szenvedélyesen gyűjtötte a legújabb, 20. századi műveket: külföldi útjairól kottákat, hanglemezeket hozott haza és a nyugati rádióállomások által közvetített műsorokat magnetofonnal rögzítette. Pályatársait, barátait és a kezdő zeneszerzőket rendszeresen meghívta lakására, hogy együtt tanulmányozzák a nálunk még eléggé ismeretlen darabokat.

A MAGYAR RÁDIÓ ZENEI LEKTORA

     Az új zene és a Rádió címmel jelent meg Bónis Ferenc írása a Rádióújságban, amelyben többek között ez olvasható: „Tagadhatatlan, hogy sokan idegenkednek az új zenétől, helyesebben mondva, az utolsó 50 év (!) számos zenei kezdeményezésétől. Az új zenei nyelv megteremtése szokatlanul, nem egyszer bonyolult módon nyilvánul meg és a hallgatótól aktív figyelmet követel. A Rádió igyekszik gondos válogatásban bemutatni korunk legfontosabb zenei törekvéseit. Az utóbbi években több százra tehető azoknak a magyar és külföldi műveknek a száma, melyeket a közönség a rádióban hallhatott először.”

A Magyar Rádió különös megbecsüléssel viseltetett Maros Rudolf iránt: műveinek nagy részét a Rádiózenekar játszotta elsőként Lehel György vezényletével. A Zenei lektorátus tagjaként pedig véleményezte a magyar komponisták darabjait. Mivel ezt a felelősségteljes munkát is hivatott pedagógusként végezte, az idős mesterek és az új utakat kereső fiatalok egyforma bizalommal adták át neki partitúrájukat. És a segítő készség nem maradt el.

MAROS RUDOLF ZENESZERZŐ EMLÉKEZETE

     1982. augusztus 2-án súlyos betegség (agyműtétek) után, életének 66. évében elhunyt Maros Rudolf zeneszerző. A Rádió emlékműsorában Láng István zeneszerző többek között ezt mondta:

„Ha Maros Rudolf művészi, tanári és emberi magatartását egy szóval kellene jellemeznünk, akkor keresve sem találhatnánk jobb szót, mint három részes zenekari művének a címét az: Eufóniát – ami magyarul jóhangzást, széphangzást jelent. Nem stílusokban, hanem a zene eszményében gondolkodott. Ezért akart és tudott férfikora delén megújulni. A sikeres Kodály és rövid Alois Hába tanítvány így jutott arra a gondolatra, hogy 40-ik évén túl, a Zeneművészeti Főiskola tanáraként, nyaranta kurzusokra utazzon külföldre. Ám az ott tapasztaltakat gondosan mérlegelte: az új zeneszerzési módszerek stílusváltást eredményeztek ugyan, de eszményváltást nem.”

SZŐLLŐSY ANDRÁS:  TRISTIA  (MAROS  SIRATÓ)

Maros Rudolf barátja Szőllősy András 1983-ban egy beszélgetésünk alkalmával ezt mondta: „Egy évvel korábban temettük el Maros Rudit, és azóta foglalkoztatott a gondolat, hogy szeretnék írni valamit az emlékére. Sokat gondolkodtam a címen, végül Tristia lett, ami szomorú dolgokat jelent. Zárójelben pedig Maros sirató. Sok személyes dolog van belekomponálva, mert amikor én Marost siratok, akkor nekem két Marosom van: egy ember és egy folyó is. Maros Rudolf az egyik legjobb barátom volt, és a Maros folyó mellett születtem. Egy régi zenei emlékem is felmerült. Hindemithnek van egy brácsa szólóra és vonós együttesre írott Gyászzenéje, amit nagyon sokszor játszottunk Rudival, úgy, hogy én játszottam a vonós együttest zongorán, ő pedig a brácsaszólóban csillogtatta meg hangszeres tudását. Hindemith művének egyik legszebb részlete a korál.

Ehhez hasonlóan az én darabomban is minden korál sor után hegedűszóló játszik. A korál ebben az esetben az a 90. genfi zsoltár, ami a Rudi temetésén is elhangzott: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, a második strófája pedig: „Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek!” Meglepő módon Rudit – első feleségének bátyja, a református pap temette, holott Rudi is és a felesége, Harmat Jerry is katolikusok.

Maros Rudolf sírja a Farkasréti temetőben található. A sírkövén a másik jó barát – Weöres Sándor kis gyöngyszeme olvasható: „zenéje égi azúr / ezér’ áldja az Úr“.

SZEMÉLYES VONATKOZÁSOK

Az 1960-61-es tanévben a Zeneakadémián Maros Rudolf volt a zeneirodalom tanárom. Talán a tudásvágyam kelthette fel a figyelmét, mert engem választott „asszisztensének”. Velem hozatta az órákra a hanglemezeket, a kottákat a könyvtárból. Emlékezetes az Albert Schweitzerről, a nagy humanista orvosról és orgonaművészről tartott előadása. Bizonyítványomban őrzöm az 5 (jeles) és „nagyon szorgalmas” bejegyzését.

Néhány év múlva Hajdúszoboszlón rokoni látogatáson találkoztam vele és feleségével Harmat Jerryvel. (Apósom és Jerry édesanyja testvérek voltak.) Azt kérte, hogy szerezzünk neki egy kolompot, amely valamelyik műve előadásához kellett. Megtettük. Később gyakran jártam az otthonukban, ahol díszként volt felfüggesztve a hajdúszoboszlói kolomp.

*

 

maros-r

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre