Móricz Zsigmond

Kelet népe

BIELICZKY JOÓ SÁNDOR:

Móricz Zsigmond hangja

     Féltve őrzöm a Magyar Rádió hangdokumentációs anyagából készült lemezt, amely az utókornak megörökítette Móricz Zsigmond beszédhangját. A hanglemezen az író nyilatkozik egy vidéki színházi direktorról és Rózsa Sándorról.

Személyesen sohasem láttam, beszélni nem hallottam Móriczot. Fényképekből, grafikákból, kisplasztikákból, szobrokból, olajfestményekből, a vele kapcsolatos személyes vallomásokból igyekeztem magamnak megrajzolni emberi, írói, művészi portréját. Helyesebben e három különbözőnek tűnő fogalom egylelkűségét, együvé tartozását, a móriczi egyéniséget.

A képek emlékidézők és emléktakarók. Kíváncsi érdeklődésünk nyitja fel a portrék világát, s a felvételek (szobrok, rajzok, stb.) születését rögzítő dátumok segítenek tájékozódni az író sorsfordulóinak, életútjának, küzdelmes, vívódó örömének, bánatának, az újrakezdések forradalmának korszakváltásairól. A képek nemcsak a mosolyt, a derűt árasztják, a fájdalmat, a kínzó gondokat is a néző elé tárják.

A Móriczról alkotott kép mégsem a fotók, a képzőművészet láttán alakult ki bennem igazán, hanem mindenekelőtt regényeinek, novelláinak, a napilapokban és folyóiratokban olvasható elmélkedéseinek, nyilatkozatainak, riportjainak társadalmi és emberi lélekrajzából, az irodalmi publicisztikáját meghatározó művelődés-politikai, szociológiai törekvéseiből.

Móricz igazi, mindig élő hangja valóságteremtő- és építő művészetén át visszhangzik bennünk tovább. Így jellemzi magát egyik levelében: „ Én vallató ember vagyok, nem valló.” Igen! Ő nemzetének, népének vallatója. Ez a tudatos erőfelismerés adja Móricz sajátos, egyéni hangját. Nála a vallatás szellemi kényszer a fájó, béklyóba vert valóság felszabadítására.

Az ő hangját nem lehet csak egy osztályra, a parasztságra korlátozni, hiszen élete utolsó éveiben eljutott a proletársors, a munkásosztály történelmi szerepének a felismeréséig is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy benne látta az ország vezetőerejét, a fejlődés társadalmi, politikai bázisát. De némely írásában már tanújelét adja a politikától önmagát „távoltartó” író ennek a felfedezésének is.

Móricz Zsigmondnak, a Kelet Népe főszerkesztőjének a neve 1939. december 15-én került a lap címoldalára. E számtól kezdve egészen haláláig ő jegyezte, irányította, szervezte, tartalmában és küllemében alakította a folyóiratot.

Irodalmi és publicisztikai munkásságának e fellendülő korszaka egybe esett a második világháború legsötétebb éveivel. Ebben az időben egyetlen folyamatos publikációs lehetősége volt a Kelet Népe. Móricz alkotói korszakának ez a szűk három esztendő volt kitárulkozó, sürgető tettektől mozgalmas, roppant akaraterejű reneszánsza, ars poétikája.

Ezért vállalkoztam arra, hogy ismertessem Móricz – általam fontosnak tartott – szerkesztői politikáját és szerkesztői elveit.

Az első számban Kelet Népe címmel írt cikket, amelyben köszönti az olvasót. Történelmi és társadalompolitikai helyzetképet ad a korabeli Magyarországról. Fájó őszinteséggel kesereg arról, hogy „(…) nem ismerjük a jövőnket. Nincs célkitűzésünk, nincs programunk, nincs tájékozódásunk és nincs szilárd elhelyezkedésünk (…)” Röviden: jövendőismeret nélkül tengődik, vergődik a nemzet. Körülveszi, megbénítja a létbizonytalanság, a céltalanság.

Móricz nemzetféltése, az ország, a nép jövőjéért való aggodalma jut kifejezésre e cikkében.

Ez az írás ad alapot a két héttel később megjelenő: Hagyd a politikát: építkezz! című publicisztikájának. A két cikk tartalmi gondolatvezetése egyező és egyértelmű: a magyarság nemzeti programjának hiányolása. Ebben akar Móricz segíteni. Országos programot adó népfront lappá szeretné a Kelet Népét fejleszteni.

Móriczot bántotta, emberi önérzetét sértette a jövő nem ismeréséből fakadó tervszerűtlenség, a tájékozatlanság, a gondokban őrlődő magyarság sorsa. „(…) egy napról a másikra élünk és nyugodtan tudunk aludni a subán és nézzük a csillagok állását az alföldi puszta egén s abból tájékozódunk a jövő ezredév felől, mint a három királyok (…)” – jegyezte meg elkeseredetten, szomorú iróniával.

Mibe kapaszkodhat a nép, a nemzet ilyen áldatlan társadalmi atmoszférában, amikor Európa szívében már tombol a második világháború? Móricz az élni akarást tűzi nemzeti feladattá.

„Egyet tudunk csak: élni akarunk!” És drámai hangú követelését tovább fokozza: „(…) mert élni akarunk! élni! élni! élni!”

E segélykiáltás Móricz lelkiismeretének a hangja. „Mi öregek szívesen látjuk: a fiatalok készek a munkára, készek a szervezkedésre, készek a tettre (…)” S ezek után fogalmazódott meg a főszerkesztő programteremtő elképzelése, amelynek megvalósításába bevonja az ifjakat, az olvasót, „akivel egyet akarunk: a Magyar Jövendőt kiépíteni.”

Hagyd a politikát: építkezz! Mindenekelőtt azt szeretném tisztázni, hogy ez a móriczi meghatározás jelszó, program vagy jelmondat-e? Ugyanis, eddig már több megfogalmazását, helyesebben értelmezését olvastam e felszólításnak. Jómagam inkább a jelmondat felé hajlok. Azon egyszerű oknál fogva, mert jelszónál több, a program fogalmát nem meríti ki, a jelmondat pedig olyan tartalmú tömörítés, amely valamire felhívja a közélet iránt érdeklődők figyelmét. Móricznak pedig ez volt a célja. Fölvetni olyan kulturális, gazdaságpolitikai kérdéseket, amelyeknek részletes magyarázatát, kibővítését az olvasóktól is várta. Azt akarta, hogy az írók mellett az olvasók is szóljanak bele javaslataikkal, elképzeléseikkel egy kidolgozandó program előkészületeinek folyamatába. S úgy remélte, hogy a válaszok összességéből kirajzolódik majd  – az eredeti törekvés lényege – a későbbi program magva. Móricz ebben a vitát provokáló, a vitának a lap hasábjain helyet adó népfront-politikai jellegű koncepciójából két momentumot emelek ki.

Cikkéből idézek: „Több politikát! Int jó akaratú levelében egy vidéki előfizetőnk (…)”

Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Móricz reagált a haladást elősegítő politizálás helyes értelmezésére, ugyanakkor azt a diplomatikus tartózkodást is, amely a politika háttérbe szorításával az építkezésre helyezi a hangsúlyt. A jelmondatnak ez a látszólagos kettőssége

– véleményem szerint – egyértelmű magyarázatát adja annak a móriczi elkötelezettségnek, amely így is értelmezendő: politizálva építkezz! építkezve politizálj! A politika, mint cselekvés-meghatározó, semmiképpen sem szűrődik ki Móricz tiszta szándékából. Benne él gondolataiban, s agitátori keménységgel, határozottsággal elemzi a magyarság, a nép sanyarú sorsának okait. Mi ez, ha nem politika?

Majd így folytatja: „Azt válaszoltam a levélírónak: Hagyd a politikát: építkezz!

Azért mondom ezt, mert megrettenve és belesápadva látom, el vagyunk késve.

Az elkésés nem egyéb, mint kulturális, gazdasági elmaradás más európai országokkal szemben. Ez a társadalmi felismerés a móriczi jelmondat első alapvető meghatározója.

Móricz fölveti a kérdést: „Mit kell tehát csinálni? Hol lehetne, s hogy kellene elébük állani a kérdő szemeknek, s azt mondani nekik: ezt tedd (…)” Móricz tehát érzi, tudja, hogy nincs országosan kidolgozott kulturális és gazdaságpolitikai program a parasztság sorsának jobbítására.

Az általa kurzivált rész, Ezt tedd! – világosan érzékelteti Móricz szándékát:

elérkezett a tettek ideje! Cselekedni pedig csak akkor lehet, ha van olyan társadalmi érdekekre épülő átfogó program, amely kaput nyit a nép boldogulása felé. A jelmondat második pozitívuma az, hogy tenni, cselekedni kell! Majd később ezt írja: „Könyvtárra megy már azoknak a műveknek a száma, amelyek bemutatják Európa előrehaladottságát, a magyar falu mély és fájdalmas elmaradottságát, sőt az utakat is, hogy milyen utak elhárítása után s milyen eszközök megragadása által juthat előre a magyar. Én itt most felajánlom és megnyitom a vitát.” Mindebből érződik az írónak a népe iránti gondoskodása. Móricz így folytatja jövőt alakító tépelődéseit: „Tagosítás, vagy útépítés? Útépítés vagy a földművelési kultúrának

népfőiskolák által való legsürgősebb kiterjesztése? Új mezőgazdasági szervezkedés, beszerzési, művelési, eladási szervezetek létrehozása, vagy a falvak és a gazdasági berendezkedés újjáalakítása? Hogy lehet új mezőgazdasági ipart egy-kettőre a földből elővarázsolni.

Vége a teoretikus elmélkedésnek. A magyar népnek föl kell támadnia halotti poraiból is, hogy a rá váró életet megmentse.” Nem program ez, hanem ösztönző alapul szánta a nemzeti program elkészítéséhez. Úgy gondolom, hogy Móricznak ez a törekvése azt a célt szolgálta, hogy programot adó tettekre ösztönözze a kormányszerveket. Ő, mint a Kelet Népe

főszerkesztője, politizálásával a nemzet, a nép sorsára irányította a figyelmet, és lehetőséget adott a vitára, az általa remélt gondolatok, ötletek, elképzelések áramlatának kifejtésére.

Móricznak ez a vállalása a vezércikk címével ellentétben politika, a jövendő építkezésének a politikája.

Egyik érdekes színfoltja a lapnak a Korunk és hangunk, valamint a Szerkesztői asztal című rovat. Az itt megjelent vitázó írásokat, válaszokat tanulmányozva, elemezve, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy e két rovat írásaiból csendül ki leginkább Móricz igazi hangja.

E rovatoknak ő volt a szervezője, írója és szellemi irányítója. Előre meghatározott célja volt az itt közlendő cikkek, hírek, megjegyzések, személyes hangú válaszok megjelentetésével.

Kíváncsi volt arra, hogy egy-egy parasztságot érintő publicisztika vagy egyéb cikk milyen érdeklődést vált ki az olvasóban. Óriási lelkesedéssel, odafigyeléssel szerkesztette a terjedelmes rovatokat. Fáradhatatlan riporterként járta az országot, minden fontosabb dologról akart tudni, izgatták a zajló események, nem hagyott egy sort sem válaszolatlanul.

Móricz nem szerette a bőbeszédűséget. Mestere volt a tömörítésnek, a lényegre törésnek. Követelményrendszerében ott élt a gondolati tisztaság, az állásfoglalás, az okfejtés társadalmasítása. Nem szerette a légüres térben libegő öncélúskodást. A Kelet Népe a parasztság, a nemzet sorskérdésének a lapja. Erre építette Móricz az olvasókkal folytatott párbeszédét.

S ez a párbeszéd a főszerkesztő politikai építkezése még akkor is, ha ő már említett jelmondatában – a sorrendben – a dolgozzra terelte a figyelmet. Az olvasók és a folyóirat közötti kapcsolatteremtés alapjának tekintette az együttműködést. Célja volt, hogy üzeneteiben, tanácsadásaiban is találkozzék olvasóival, szellemi randevúra hívta őket a lap hasábjain.

Ezzel is bővítette a folyóirat ismeretségi körét, az önként jelentkező „sajtótudósítók” hálózatát. Nem csak a fővárosból, hanem vidékről is érkeztek vitákra szólító levelek, kérdések, véleménykülönbségek a Kelet Népéhez.

A folyóirat olvasása közben arra eszmélünk, hogy a Kelet Népe egésze olyan program, amely képet ad a korszellemről, a parasztság helyzetéről, a munkásság sorsáról, s mindazon gazdaságpolitikai és művelődési reformtörekvésekről, amelyek feladatként jelölték meg a magyarság, a nép nevelését, tájékoztatását és felvilágosítását. Nem utolsó sorban pedig a nemzeti öntudatra ébresztés gondolatát.

Az egyik levélíró cikkében azt fejtegeti, hogy „állj meg a helyeden és tégy eleget kötelességednek!” A főszerkesztő érzékenyen reagált e megállapításra, mivel tartalma egyezett az ő gondolatával. És most jön a szerkesztői összefoglalás, következtetés és programadás.

„(…) Ma ott tart a világ, hogy az utcavégtől a parlamentig mindenki politizál. Mindenkinek megvan a maga világot boldogító meggyőződése. Induljon meg az ellenőrzés egyénben, társadalomban, államban egyszerre és legyen a magyarság célja: a kötelességteljesítés államának kialakítása. Ha a munkát meg akarjuk szerettetni a nemzettel, akkor becsüljük meg a munkaszeretőket. Be kell bizonyítani a munkaszeretőknek, hogy érdemes a munkát szeretni, hogy érdemes kötelességet teljesíteni.”

Kérges a kezem címet adta Móricz az egyik hat elemi iskolát végzett parasztember levelének. Az író megjegyezte: „Bizony elég nehéz rossz szemmel ilyen apró, ceruzával írott írást vaklálni, de nem sajnálom, mikor ilyen mondatokat találok benne: (…) kis falum határán alig túl terjedő látkörrel szólok bele a vitába. A jövő csak akkor van biztosítva, ha teljes a lelki egység az egész magyarságban, egy fájás legyen és egy látás.

Milyen következtetést vont le Móricz a levél tartalmából?  „Öröm látni, hogy a hat elemit végzett, s a legnaivabb betűkkel író magyarok már egészen tiszta szemmel, magas államfilozófiával tekintik a magyar sorsot, Bihar szélén, Abaújban, Dunántúl (…).”

A vitában Móricz kimondatta meggyőződésének, építkező politikájának a lényegét: a népfrontpolitika megteremtésének a gondolatát. (Egy fájás legyen és egy látás.)

Természetesen voltak negatív értelmű, az uralkodó osztály érdekeit védő vélemények is. Ezekkel a főszerkesztő ridegen bánt. Muszájból közölte, nem emelt ki bennük sorokat, nem fűzött hozzájuk kommentárt. Ez is politika!

Veres Pétert is vitára késztette Móricz jelmondata. A többi között ezeket írta: „Úgy érzem, ehhez a Hagyd a politikát, építkezz! – jelszó alatt megindult vitához nekem is hozzá kell szólnom: Ne hagyd a politikát, most úgyse építkezhetsz! Persze, az a kérdés, mit értünk politika alatt. Politizálást-e, vagy közügyekben való érdeklődést, részvételt, helytállást?

Az első esetben én is azt mondom: hagyd a fenébe, olyan mindegy, hogy tagja vagy-e valamelyik pártnak, úgyse tehetsz semmit, legfeljebb helyeselsz, vagy hallgatsz.

Hiszen nincsen sem pártélet, sem szabad sajtó többé.

Valószínű, hogy Móricz Zsigmond is az ilyen politizálást értette. Mert hogy minden közéleti tett, tehát Móricz Zsigmondnak a felhívása is politika, azt mindenki tudja. Az a kérdés, kinek a politikája. A mienk-e, vagy a másoké. Egyelőre nem a mienk. Nekünk most nincs más feladatunk, mint számon tartani mi a baj és mit kellene és mit lehetne csinálni.

Szerintem ma ez a – nem legjobb – hanem az egyedül lehetséges politika.”

Móricz válasza így hangzik: „Veres Péternek azt üzenem, hogy ne politizálj, dolgozz!

Igenis lehet dolgozni és lehet építkezni is. Debrecenben a fiatal költőkkel vitatkoztam, ne hagyják úgy összetörni magukban a bátor szavakat. Koravének. Klasszikus begubózás.

Azt mondta egyikük: „Mi már befejeztük a munkánkat.” „Hány éves vagy?” „Harminckettő.” „Én hatvan vagyok és most kezdem az új életemet.” Veres Péternek is szól ez.”

Móricz kedveli a rövid, tömör, figyelemkeltő, politikai töltetű aforizmákat. A lap alján keretbe foglalva egy-egy cikk zárógondolataként ilyen rövid megfogalmazások, felhívások olvashatók: „Ma a legjobbaknak minden erejüket latba kell vetni, ha át akarnak menteni a jövőre valamit.” „Azt akarjuk elérni, hogy a magyarságukban ingadozó rétegek lássák azt, hogy ebben az országban érdemes magyarnak lenni.”

Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy Móriczra nagyon találó ez a jellemzés: az ország látó, az ország néző író. Nemcsak regényeiben, elbeszéléseiben érezhető a látásnak és a nézésnek társadalompolitikát változtatni akaró ébrentartása, hanem folyóiratában publikált megjegyzéseiben is. Az odafigyelés Móricz munkásságának, módszerének, tanácsadásának fontos meghatározója. Ő az élet gyakorlati embere, a valóság újra és újra felfedezője, teremtője és tettekre váltója. Móricz társadalmi méretekben gondolkodott és ez adta alapját mindenre kiterjedő érdeklődésének. Erre említsünk a sok közül csak egy példát.

A magyar népdal megszállottjai, az „Énekszó” szerkesztősége és párthívei szorgalmasan járják pár hete a várost és aláírásokat gyűjtögetnek. Harminc ezer aláírást akarnak benyújtani a rádió vezetőségéhez, hogy a magyar népzene méltó helyet kapjon a magyar rádió programján.

Az íven a következő felírás olvasható:

„Mi az igazi magyar zenét szeretjük, de nem ismerjük eléggé. Abból az ezer és ezer dallamból, amelyet Kodály Zoltán, Bartók Béla és társaik összegyűjtöttek, alig hallunk valamit a rádióban. A rádió tekintetes igazgatóságától kérjük, hogy megismerhessük a magyar klasszikus zenét.”

A felhíváshoz Móricz a következőket fűzte hozzá: „ Mi lenne, ha a rádió vezetősége nem várva be ezt a hatalmasan felszerelt kérvényt, eleget tenne ennek az óhajtásnak. Ej, de jó lenne hinni középosztályunkban, használhatóságában és nemzeti felelősségérzetében. Legalább egyszer!”

A háború terjedése miatt Móriczot állandóan nyugtalanította az ország, ezen belül a nép sorsa. Érezte, hogy ebben a nemzetet pusztító történelmi helyzetben buzdításra, öntudatot serkentő feladat meghatározásra van szükség. A nép fájdalma az ő keserve is volt. Éppen a néptömegekkel való együttérzése késztette őt mindig arra, hogy szolgálatot tegyen az élet könnyítésére. Móricz sorsa, munkálkodása egész folyamatában szellemi szolgálattétel volt a magyarság, a nemzet javára. Egyik megjegyzésében így vall erről: „A Kelet Népe feladata csak az lehet, hogy ezekben a tragikus időkben a magyarságnak szellemi szolgálatot nyújtson.

Szolgálatot csak az igazság fegyverével végezhet, de a fegyverek közül azokat választja, amelyek nem a reakció vak mérlegét jelentik, hanem a haladás izzó cselekvését. Minden sort azzal az aggodalommal közlünk, hogy az írás hozzájárul-e a magyar sorseszmék tisztázásához? Hogy reális-e, s mégis eszmeébresztő? Fő gondolatunk: hogy lehet meggyorsítani a magyar utánpótlást? A tudásban és a gyakorlati cselekvésben. Hogy lehetne a százados mulasztásokat oly gyorsan helyre hozni, hogy a napok reménytelenné ne váljanak fejünk felett? A kultúra, akárki hozta létre, az emberiség közkincse. Ebben részesülni s ehhez hozzájárulni a magyarságnak is jussa és kötelessége.” (Kelet Népe szerkesztősége)

Felvetődik a kérdés: kié a Kelet Népe? Móricz erre határozottan válaszolt és kijelölte társadalmi helyét az Új évfolyam küszöbén című cikkében. „Ez a lap nem csoportoké, hanem mindenkié, aki a magyar nép jobblétének gondját szívén viseli.”

A lap tehát mindenkié, elsősorban a haladásért küzdőké. Nem csoportokhoz, hanem az egész nemzethez szól. Móricz ebben határozta meg a lap célját. Figyelemreméltó momentum.

A Kelet Népe átvétele óta alig telt el egy esztendő, s a lap akkori élni! segély-kiáltást fölváltotta Móricz bizakodása: a lap mindenkié!

Móricz szerkesztői munkásságát megkeserítette és nagymértékben nehezítette a cenzúra könyörtelensége. Az írónak ez a politikai szellemi „felügyelőség” temérdek bosszúságot és gondot okozott. A mind erőteljesebben működő cenzúra ellenére is műfajt gazdagító elképzelések foglalkoztatták.

Németh Lászlót 1940. július 15-én kelt levelében arra ösztönözte, hogy küldjön rövid glosszákat: „Valósággal gombostűhegyre szedve a korproblémákat, ahogy naponként felgyűlnek.” Veres Pétert pedig arról értesítette, hogy: „Minden számban lesz publicisztika, mert ez korunk levegője.”

Móricznak a vigasztalásra is volt lelkiereje. Ezt írta Veres Péternek 1940. november 14-én: „A kézirataidat agyoncenzúrázták. De most a héten írj valamit.” Ezt követően 1940. december 7-én e sorokat küldte Balogh Edgárnak: „Most röviden arra kérlek, hogy Asztalos Istvánt, Nagy Istvánt, Kiss Jenőt, Szenczei Lászlót, Bözödi Györgyöt értesítsd, ha módod van benne, hogy írásaikat szívesen venném. Örülök, ha Erdélyből is kaphatunk hangot, bensőséges, őszinte önvizsgálatot. Várom azokat az erdélyieket, akik nem hallgatnak el. Akiknek most nyílik meg a lelkessége és a mondanivalója. Cenzúra van, s mindent úgy kell megírni, hogy meg is jelenhessen.”

Oláh Gábornak így panaszkodott egyik levelében: „A cenzúra szörnyű (…) Most az óbecsei cikket összevissza húzgálták. Nem szabad egy szót sem leírni, ami úgy mutatja be az állapotunkat, hogy ebben az országban nem minden tejfel. Csak megelégedett arcokat akarnak látni. S az embernek tartani kell a hátát, hogy jobbról is pofozzák, balról is, olyan szövegért, amiért nem is felelős. És mégis muszáj csinálni, mert így is a Kelet Népében jelenhetik meg csak néhány őszinte szó.”

Móricz levelei alapján bepillanthatunk a cenzúra működésének szellemi krematóriumába.

Mielőtt még rátérnék a Kelet Népe 1942. május 1-i József Attila-számának ismertetésére, szeretném megjegyezni azt, hogy nemcsak ebből az egy alkalomból foglalkozott a folyóirat a költő méltatásával. A Kelet Népe 1939. december 15-i, tehát a Móricz által szerkesztett első számban Darvas József Emlékbeszéd József Attiláról című cikke olvasható. Elemzésében kiemelte: „Hitte és hirdette, hogy a munkásság az az új és friss történelmi erő, amely új formákkal, s új tartalommal gazdagíthatja az emberiség világát.”

Emellett a lap későbbi számaiban több verset közöltek a költő hagyatékából.

Ilyen előzmények után jelent meg a József Attila-szám. A címoldalon látható Barta Istvánnak 1936-ban készült felvétele a költőről. Majd József Attila Lányszépség dicsérete című verse nyitja az emlékezések sorát. Ez a szám irodalomtörténeti jelentőségű. Mindenekelőtt azért, mert ma is vállalható írások mutatják be egyéni hangú, forradalmi költészetét. A megjelenés dátuma fölött sem hunyhatunk szemet, nem lehetünk vele közömbösek. Úgy gondolom, hogy a folyóirat ezzel a számával emlékezett meg a költő születésének évfordulójáról. (Ha három héttel későbben is.)

József Attila költészetéről Veres Péter a következőket állapította meg: „(   ) Egyik jellemvonása volt Attilának a hit (…) Az igazi hívő lélek azonban cselekvő lélek, változtatásra törő, harcos forradalmi lélek.(…) Hitt az új rendben, a jó rendben, a szocializmusban. Hitt abban, amit írt.”

József Jolán József Attila a családban címmel írt testvéréről. Kelemen János két cikkel is adózott a költő emlékének. Egyik elemzésében ezt írta: „(…) József Attila a legnagyobbat kísérelte meg, amivel valaha magyar költő megpróbálkozott: öntudatot adni a gúlaépítők tömegének, megteremteni az élet új derűjét, megmutatni a mindennapi dolgok varázsát, értelmet vinni a káoszba, s egy magasabb rend uralmát hirdetni a kispolgári ösztönösség korszakában. Betegségében is az öntudat költője maradt, mint egész életén át.”

A Kelet Népe a különszám megjelentetésével is igazolta, hogy újat akaró nemzeti törekvései megvalósításához segítségül hívta József Attila élő szellemét. Ehhez bátorság kellett, amely kiállást, nézetazonosulást jelentett a költővel. E számban ugyan nem hallható a főszerkesztő hangja, de a címoldalon ez olvasható: Móricz Zsigmond lapja.

Móricznak sikerült a folyóirat köré csoportosítani a népi és munkásírók egy részét. Ha nem is értett mindenben egyet a szocialista eszmékhez közelálló, vagy éppen azt valló írók nézeteivel, de nem is állt velük szemben. Erre bizonyíték a Kelet Népe. Lehetőséget, módot adott a haladást segítő írások megjelenésének. A lapba írtak a többi között: Darvas József, Németh László, Veres Péter, Szabó Pál, Illyés Gyula, Pogány Ödön Gábor, Boldizsár Iván, Móricz Virág, Kovács Imre, Tersánszky Jenő, Erdei Ferenc, Kassák Lajos, Gulyás Pál, Nagy István, Balogh Edgár, Asztalos István, Bözödi György, Jócsik Lajos, Kelemen János, Mód Aladár, Juhász Géza, Jankovich Ferenc, Képes Géza, Bárdos Lajos, József Jolán, Ortutay Gyula, és mások.

A folyóirat hasábjain versekkel és műfordításokkal jelentkeztek például: Jankovich Ferenc, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Gulyás Pál, Szemlér Ferenc, Benjámin László, Sinka István, Erdélyi József, József Attila, Oláh Gábor, Képes Géza, Kosztolányi Dezső, Berda József, Tóth Endre.

Egybevetve az elmondottakat úgy érzem, hogy a Kelet Népe – ideológiai tévedéseit is beszámítva – tudatosan politizált a móriczi jelmondat ellenére is. Móricz egyik levelének részlete a Kelet Népe főszerkesztőjének a hitvallása is: „ A lapot én tartom fönn erőmön felül, azért, mert kell lenni egy lapnak, amelyben sem hízelgés, sem hasznos hazugság meg nem jelenhetik.”

(Készült 1979-ben, Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára)

Megjelent: Szókimondó, 2016. július

Kelet népe1

BIELICZKY JOÓ SÁNDOR: KÖNYVTÁRI  PILLANATOK

 

Móricz Zsigmond

most is él

a kutatók

zenitjén.

 

Születik a

tanulmány

dolgozik az

„új hullám”.

 

Móricz Zsigmond

mosolyog

izzadnak a

„könyvmolyok”

Így szól csendben

hozzájuk:

Igaz legyen

írásuk!

(Budapest, 1979.)

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre