NAGY LÁSZLÓ születésnapján olvassuk a verseit!

 

Nagy László

 

 

NAGY LÁSZLÓ születésnapján olvassuk a verseit!

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

 

„Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő.” (Végh Antal)

 

NAGY LÁSZLÓ: AKAROM 

Akarok, szemeid tüzében égni.
Akarok, orcád mosolyából kapni.
Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni,
És NEM! Nem akarok, nélküled létezni.

Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva,
Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva.
Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé,
Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné.

Akarok minden percet, mit tőled kaphatok,
Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok.

Hajótörött vagyok a tengeren,
Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem.
Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja,
Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta.

Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek,
Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket.
Mélyen felszántva húznak árkokat,
Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat.

Kínoz a félelem, hogy véget ér,
Nem teljesül, mit szívem remél.

Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg?
Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet.
Egy szívet, mely nélküled nem egész,
De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész.

Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok,
Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot.
Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban,
Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam.

Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül,
Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül?

Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő,
Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő.
Halott lelkemről lehull a szemfedél,
Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él.

 

„Nagy László költészetéből már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet című versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált, a költő legismertebb műve lett. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.” (Vasy Géza)

 

NAGY LÁSZLÓ: KI VISZI ÁT A SZERELMET 

"Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!"

   – (1957)

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre