Egri László tanulmánya

Egri László

EGRI LÁSZLÓ:

BIELICZKY JOÓ SÁNDOR tájköltészetének főbb jellemzői

 

 A természeti képek lírai megjelenítése a magyar irodalom folyton visszatérő és megújuló szegmense. Számos költő életpályájának meghatározó elemévé vált tájverseinek csoportja. Bieliczky Joó Sándor (1929-1983) a XX. századi modern magyar líra alkotója volt. Költői munkásságának tanulmányozása során arra a megállapításra jutottam, hogy a tájköltészet, mint jól körülhatárolható tematikus egység jelentős szerepet töltött be irodalmi nyelvezetében. Az állítás számos példával prezentálható, jelen tanulmány néhány kiragadott versen keresztül kívánja bemutatni Bieliczky tájábrázolásának főbb jellegzetességeit. A teljes tájköltészet részletes elemzésére vállalkozni merész feladat, írásom erre nem is tesz kísérletet. A tájversek Bieliczky költészetében rendkívül komplex és egymáshoz több szállal kötődő szoros egységet alkotnak. Tájleírásaiban főként a hajdúsági és mátrai vidékek  kaptak fontos szerepet.

            A tájversek évszakábrázolásaiban sajátos polifonikus jellegzetességek figyelhetőek meg. A tavaszi táj alapvetően a remény, az újjáéledés, egy új kezdet szimbólumaként jelenik meg a magyar költészetben. Ez tapasztalható Bieliczky írásainak egy részében is. Tavaszodik című versében új tavaszról, szántóföldek mélyhúsú ajkáról, zöldellő vetésről és kékzománcú égről ír. Ezek a képek beilleszthetőek a tavaszi újjászületés jelképrendszerébe. Több versében azonban a tavaszi táj megjelenítése komoly társadalmi üzenetértékkel is telítődik. Áprilisi holdvilág című munkájában így írt:

„Nem az én versem ez

hanem az emberiség üzenete

a béke dalnoka

játssza melódiáit

s a tetterős férfikéz

vési papírra

győzelmes korunk

szívbemarkoló igéit.” (66.o.)

 

A tavasz, mint a béke hírnöke, egy nyugalmas állapot iránti vágy van jelen, amely az emberiségnek címzett üzenetként értelmezhető. Versének tettekre mozgósító felhívása is nyilvánvalóvá válik.

            Cseresznyéskertben címet viselő alkotása is túlmutat a hagyományos tájpoézis jellegzetességein. A sorokba rejtve komoly értékítéletek hangzanak el. Nem beszélhetünk puszta tájábrázolásról, hiszen kardinális szerepet tölt be a versben a munka értékének kiemelése, a tettek fontosságának hangsúlyozása. Ehhez nyújt kiváló alapot a munkásréteg többszöri megemlítése. Bieliczky verseire egyébként is jellemző a szegény rétegekkel való szolidaritás vállalása.

            Viszonylag ritka megoldásnak számít az irodalomban a tavasz és az elmúlás képeinek szintézise. Bieliczky költői világában ezt is nyomon követhetjük Ibolyák című írásában:

„Nem várok én már semmit a tavasztól

mert érettem a halál úrfi zakatol,

s kék ibolyavirágok Isten véletek,

Tőletek én messze, másba révedek.” (30.o.) 

Mindez kissé komor hangvételt kölcsönöz egy olyan alkotásnak, amelyben meghatározó szerepet tölt be a tavasz megjelenítése. A lírai én úgy érzi, hogy képtelen kiszakadni a tavaszt megelőző tél rabságából, amely könnyen összekapcsolható az elmúlás gondolatával.

            A tájversekben megjelenő virágmotívumok is rendkívül színes költői világról árulkodnak. Április című alkotásában zöldülő levelek, a tavasz virágvonata, fehér orgonák fürtös mécsei vannak jelen, amelyek a nyárelő idillikusságának összetevői.

            Haló Ibolyák című búcsúkölteményében viszont a rezignált, lemondó, kiábrándult hangnem válik uralkodóvá:

„Bennem fáradtál meg – mihaszna volt?

megdermedt emlék minden perc velem

szívünkben a vágy vad rizlingje forrt

és fojtott vád lett már a szerelem.

(…) Még akkor vívtuk álmunk igazát

vakon, reszketőn hittünk a szónak

ezüst hajnalban haló ibolyák

            lettünk, rézbe vésett kihűlt szózat” (80.o.)

 

A vers végi soráthajlás különös megtörtséget kölcsönöz az írásnak. A fáradtál, megdermedt, fojtott, haló, kihűlt szavak negatív hangulatot árasztanak, ezáltal sejtelemes borongósságba taszítva a költeményt.

            Bieliczky tájverseiben gyakran visszatérő elem az ibolyavirág. Ez legtöbbször a tavaszi táj járulékos természeti eleme, olykor pedig a vágyak megtestesülésének szimbóluma, a reménykedés költői eszköze. Szintén több versében fellelhető a fa természeti képe (Ének a szilvafa alatt, Lombok alatt), ami általában menedékként, elmélkedési központként funkcionál a lírai én számára.

            A nyári vidékeket megjelenítő versek szintén nagy szerepet kapnak Bieliczky Joó Sándor tájköltészetében. Ezek az írások hű képet adnak a paraszti társadalmi réteg életmódjáról is, ugyanis e versek gyakori színtere a nyári mező, a paraszti munkavégzés fő helyszíne.

            Ezen a ponton tetten érhetőek a paraszti életformával való azonosulások. Gondolatok a határban című szerzeményében ez markánsan kirajzolódik. A táj mozgalmasságát emeli ki a költő, megjelennek a búzabetakarítás képei. Teljesen más szemszögből közelíti meg a pusztai táj ábrázolását Hajnal a pusztán című alkotásában. Ebben a versében a puszta a csendes, visszahúzódó elmélkedés háborítatlan terepeként tárul az olvasó elé. A korábban ábrázolt élénkségnek itt már alig láthatjuk nyomát. A mozgalmasság hiányához hozzájárul, hogy utóbbi vers a tájat az őszi-téli időszakban szemléli egy hajnali időpontban megragadva.

            Az ősz szintén több helyen előfordul Bieliczky tájábrázolásaiban. Az őszhöz kapcsolódó műveiben sok esetben fordulnak elő a szüret képi megjelenítései (Szüreti kívánság, Szüreti nóta, Ősz című versek). Ezek a költemények főként a kecskeméti korszak szülöttei. Az ősz gyakorta az érett férfi szimbólumaként kap nála szerepet. Üres az őszi kerti pad címet viselő költeményében az idő múlását, az öregedés visszafordíthatatlan folyamatát érzékelteti az őszi táj által:

 "Üres az őszi kerti pad,

az évek vállamra hullanak.

(…) A gesztenyét már leszedték,

Kopár törzse itt maradt vendég." (73.o.)

 

Az őszhöz kapcsolódó elmúlás gondolatai ugyanakkor nem folytatódnak, hanem átveszi helyét a szerelem érzésének hangulatvilága. Az ősz a természetet sújtja, a lírai én szívében a szerelem nyara ég. Ezzel az ellentmondással feszültséget kelt a verssorokban is:

            "Ám szívünkben nincs ősz soha,

 mert szerelem patakja mossa,

partjainak érző medrét." (73.o.)

A téli táj ábrázolása során szintén kettősség figyelhető meg Bieliczky költői nyelvezetében. Téli reggel című írása bővelkedik a táj haláltusájának képeiben. A sorok az ürességet, a  reményvesztettséget is egyértelműen magukban hordozzák:

(…) egy varjúcsapat fekete kedvvel

borzolja tollát s fagyott reménnyel

toporog lomhán, éhesen károg

nem talál semmit, üres az árok. (178.o.)

A jelzők, az igék, a főnevek egységesen arra utalnak, hogy a költemény ezen részében az enyészet válik uralkodóvá.

            Hóvirág (1971) című versében ugyancsak a téli táj ábrázolása történik meg, mégis más jelentéstartalommal bír, mint a Téli reggel. Itt már a küszöbön álló tavasz magában hordozza a feléledés, a remények újjáéledésének lehetőségét is: 

„Már kinyílt a hóvirág

zöld tűzben fehér világ

fagyot tűrő levelek

között az élet lebeg„ (192.o.)

Az évszakok mellett a különböző napszakok is lényeges szerepet játszanak Bieliczky költészetében. A többször megemlített hajnal leginkább az elmélkedés, a csendes magány terepe impresszionista köntösbe bújtatva (Hajnali gondolatok című vers). A naplemente pedig néhol létösszegző tartalommal kapcsolódik össze, felidézve a gyermekkor történéseit. Naplemente a Vénkertben című verse igen sokrétű munka. A hajdúsági táj ábrázolásán túl előbukkan benne a konkretizált szerelem is, melynek során szíve választottját, Évát nevén szólítja:

(…) koronázhattam meg

 életem kincsét megtalált örökkévalóságom

 örömöm drága királynőjét,

Évát, hitem biztatóját, az engem

bátorító örök szerelmet.” (85.o.)

Bieliczky tájköltészetében a pusztai vidékeken túl a vízparti táj ábrázolása is külön tematikus egységként kezelhető. Petőfihez és Juhász Gyulához hasonlóan nála is centrumba került a tiszai vidék megjelenítése. A Tiszához kötődő emlékeit mutatja be Tiszamenti emlék című írásában, amelyben a visszatekintő emlékezés helyenként népi motívumokkal egészül ki:

„Mint buja parasztlány vad mosolya

csillan a vízben a fűzfák haja.” (34.o.)

Mindemellett ezen versében találkozhatunk a hangnem komorrá válásával is:

„Emlékem hídjáról visszanézek,

 égő sövénnyel menekült az élet

 negyvennégy őszén dögkeselyű had

 tépázta az élő-halottakat.

(…)Moccant a komp és nyekkent a folyó

felzúgott a gályarab induló.” (34.o.)

A fenti sorokban tájversbe burkolózva bukkannak elő a háború borzalmaira utaló kifejezések. A menekülés, a dögkeselyű had, az élőhalottak és a rabság egyaránt bús, melankolikus hangnemet kölcsönöznek az írásműnek. A vergődés és a nekifeszülés kétségbeesett erőfeszítésre utaló kifejezések.

            A Tóparton című szerzemény ellenben teljesen más hangulatvilággal dolgozik. A táj alig változott az előbbi költeményhez képest, az érzelmek világa viszont jelentősen átalakult. Itt a nyár, a szerelem mély gondolatvilága rajzolódik ki:

"Napfénye lettél életemnek,

friss sóhaja tavaszomnak,

kiáltó mindenségem a 

messzeségben,

megtalált közelsége szerelmemnek." 

(…) Veled megtaláltam s Benned

elhintettem szerelmem freskóját,

amit kettőnk egére

festett a legvarázslatosabb művész:

a szerelem.” (82.o.)

A „Veled, Benned” szavak kiemelt szerepei egészen bensőséges érzelmekről tanúskodnak, a dal szó és a  gyümölcsök megjelenő képei idilli környezetet teremtenek.

            A tó éneke címet viselő írásban a helyszín (Hortobágyi Halastó) és a szerelem tárgya is konkretizálódik, a tó állandósága kiválóan állítható párhuzamba a szerelem maradandóságával: 

„Egy lány szívéből gyúlt az ezer dallam

s a tó vizéből kráterként kitört.

Add oh sors, hogy még sokáig halljam

Évám hangját, e drágán fénylő tőrt.„ (90.o.)

Rendkívül részletes, a táj elemeit aprólékosan bemutató leírásokkal találkozhatunk a mátrai vidékeket ábrázoló írásokban (Mátrai reggel, Mátrai ősz, Égő csönddel, Búcsú a Szalajka völgytől). Mátrai reggel című alkotásában nyilvánvalóvá válik a mátrai tájhoz való erős, több szálú kötődése. A részletes természetábrázolás (méhek, margaréta, hegyi patak, fenyőerdők) hűen adja vissza a táj alapvető jellegzetességeit. A Mátra a lírai én számára olyan kedves helyszínként jelenik meg, mint egy hosszú időn át gondosan dédelgetett kincs:

"oly telt-keblű most a Mátra

mint a mesék kincses-tára

aranyfésű hull a tájra

s fésülködik már a Mátra. " (36.o.)

Bieliczky Joó Sándor Hajdúszoboszlón született, ifjúkori emlékei a hajdúsági várost emelték tájábrázolásának egyik meghatározó szereplőjévé. Verseinek jelentős hányada tárja elénk a vidék jellegzetességeit. Vágyakozás a szülőföldre című alkotása egy fővárosból történő lelki visszatekintés. Ebből a szempontból párhuzamba állítható Petőfi Sándor Kiskunság című költeményével, amely szintén egy Pestről kiinduló felelevenítése a szeretett tájnak:

"Innen Budapestről sokszor vágyom hozzád,

hogy megfogd a kezem, mint gyermekét a dajka" (39.o.)

Egészen mély, már-már családi kötelék fűzi a költőt az általa felidézett vidékhez. Az Üzenet a Hajdúságnak című költemény episztolaként is olvasható, amelyben a táj élő személyként kerül megszólításra. Ez a megszemélyesítés a költő és a táj közötti kapcsolat szorosságáról árulkodik. Többször is alkalmazza Bieliczky a tűz motívumait, ami a szeretet és a lángoló érzelmek népies stílusú jelképeként értelmezhető:

"Szép szülőföldemnek lelkiismerete,

sziporkázó tüzet gyújtott a szívembe"  (37.o.)

Intenzív és nagyszámú emlékképek sorjáznak a Hajdúszoboszlóhoz köthető művekben, amelyek által mozgóvá, élővé válik a megidézett táj. A Hazemegyek című versében szintén jelentős szerep hárul a visszatekintő elmélkedésre és a vidékhez kötődő mély érzelmekre:

"Hazamegyek a szülőfalumba

részemből még gyorsvonat is futja.

Régen láttam megőszült apámat

s a zöldellő hajdúsági tájat.

Rég hallottam akác susogását,

elfelejtem Hűse Bálint házát.

A kanyargó Kösely folyó színét

Orbán Zsóka tréfás zsémbelését." (45.o.)

Bieliczky Joó Sándor olyan összetett tájábrázolási rendszert alkalmazott verseiben, amelyekben jól megférnek egymás mellett a szöges ellentétben álló motívumok, érzelmek, a különböző hangulatvilágok. Ez a kettősség teszi tájverseit sokoldalúan értelmezhető alkotásokká, amelyek további elemzésekre kifejezetten alkalmasak lehetnek.

Salzburgi fotó 1973Bieliczky Joó Sándor

 

Felhasznált irodalom

Bieliczky Joó Sándor: „Ez maradt belőlem…”. Bieliczky Joó Sándor válogatott versei.Válogatta: Bieliczkyné Buzás Éva. 2013.

 

 

 

 

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre