Elhunyt Babits Mihály

Babits Mihály

Elhunyt Babits Mihály

(1883. 11. 26. Szekszárd – 1941. 08. 04. Budapest)

Magyar Rádió 1941.

A Rádióélet 1941. augusztus eleji számában gyászkeretben jelent meg Babits Mihály neve, mellette az utolsó fénykép, amely a stúdióban készült a költőről, amikor egyik költeményét hanglemezre rögzítették.

Íme a rá emlékező írás:

1941. augusztus 4-én, 58 esztendős korában, hosszú, gyötrő szenvedés után halt meg Babits Mihály, a századforduló és a ma irodalmának egyik legnagyobb költője, írója. Az 1908-ban megalakult Nyugat című folyóiratnak kezdettől fogva munkatársa és haláláig szellemi vezetője volt. Költői érdemeiért nemcsak a Kisfaludy Társaság, hanem a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta. Mint költő, író, műfordító, tudós esszéista a Rádióban is gyakran szerepelt, bár betegsége jó ideje megakadályozta abban, hogy előadásait, verseit maga olvassa fel. Utolsó hónapjait Esztergomban töltötte az előhegyi kis villájában, könyvei, kéziratai között, makacsul szembenézve betegségével, amiről a Balázsolás című megrendítő versében írt.”

Babits Mihály költészetének más művészeti ágra is kisugárzó hatását a megzenésített dalok és kórusművek jelzik.

 

Babits Mihály betegen

 

BABITS MIHÁLY: BALÁZSOLÁS

Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

aki hozzád imádkozott

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én

s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

életem a fojtogató

torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák

lobjaitól, hogy fölnővén

félszáz évet megérjek, háládatlanul,

nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,

hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

magasabb szellemek, de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

ki mint a szepegő kamasz,

térdelek itt együgyű oltárod kövén

mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifúlva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan olyan megadón

hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér ízét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.

 

 

 

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre