Papp András : Eleitől fogva

Eleitől fogva

Kádár Nagy Lajos életmű-kiállítása

papp-a-kadar-n-lajos-kiallitasan-4

Tisztelt Közönség! Tisztelt Kádár Nagy Lajos!

 

Rövid az élet, hosszú a művészet, kezdeném ezzel a közkeletű mondással. S ha hosszú, akkor én rövid lehetek-e most Kádár Nagy Lajos életmű-kiállításának megnyitóján, amikor együtt láthatók a művész festményei és kisplasztikái, ráadásul az egy hónappal ezelőtt megjelent nagyon szép kötetének, a Látó ujjaknak is itt és most volna könyvbemutatója. Nehéz ám felkészülni ennyi jóra.

           És ez bizony már rögtön az elején elgondolkodtatott: Kádár Nagy Lajos élete, művészete. Ami persze nem szétválasztható akkor sem, ha mindössze művészetének kézzelfogható produktumait láthatjuk, míg az életét nem. Egy életmű-kiállítás kapcsán nekem mindig olyan fura képzetem támad, hogy valamit kivonnak az „egészből”, valami nem látszik, el van hallgatva, miközben épp az összegző teljesség láttatása volna a cél a tárgyakkal, a műtárgyakkal. Sokféle hiányt látok két kép között, például a teremtés pillanatát, amiben ott a mosoly és a kétségbeesés. Vagy ott volnának az ízek, az illatok és a színek, maga az élet tékozló fényeivel és riasztó sötétjével, amelyekből majd lesz a művészet, lesz az életmű. Képzeljenek el egy olyan regényt, amelyből oldalak hiányoznak. És pont azok az izgalmas oldalak, amelyek önéletrajziak volnának, csak ezt az írón kívül persze senki nem tudná. Mondatok, sorok és bekezdések hiányoznának, az üresen maradt részeket pedig senki nem értené. Nem tudnák, hogy amit látnak, amit olvashatnak, az csupán az író képzelete, míg az író élete rejtve marad az olvasók előtt.

         Ilyen képzelt és költött dolgokat látok Kádár Nagy Lajos alkotásaiban, de ahogyan a regényből sem hiányozhatnak sorok és oldalak, ugyanúgy ott van a képzőművész élete a festményekben és a plasztikákban is. Meg kell tanulni visszafelé olvasni. Vagy nem olvasni, csak hallgatni. Nem hallgatni, csak látni. Nem látni, csak érezni.

         Az élet is, a művészet is elég nagy titok. Külön-külön is, együtt még inkább. Úgy gondolom, valamit azért talán sikerült kiolvasnom, visszaolvasnom, impressziókat szereznem egy másként gondolkodó, a vizualitás nyelvén beszélő emberről, de azért kicsit irigylem azokat a hozzáértőket, akik pontosan tudják, mit látnak egy-egy műalkotásban.

         Például egy olyan képen, amin egy szekérrel könnyedén mobilizálható madárijesztő piros ridikülhöz hasonló hiányos napkoronggal egyensúlyoz a karján, míg a másikkal a sárga puszta mélyébe döf Triton szigonyával, aminek a végére visszapillantót tettek, hogy a lent ledöfött lelkek a felszálló gomolygásban még egy utolsó pillantást vessenek magukra, mielőtt végleg elpárolognának. A madárijesztő talán nem is madárijesztő, hiszen akkor nem tisztelné meg a kalapjára telepedve az a kismadár, inkább egy felöltöztetett lámpaoszlop áll ott két lábon, mert egyébként fehéren világít a feje, és ez a furcsa fény teljesen összezavarja a mező virágait, nem tudják, hogy éppen milyen színben tündököljenek. 

         Kádár Nagy Lajos festményei sokfélék, sokféle értelmezéssel bírhatnak, mert absztrakt képekről van szó, saját definíciója szerint „organikus absztrakt”, vagyis ezekbe bárki bármit beleláthat. A jó festészet kicsit provokáció is, és csöppet sem konvencionális. Az egyszerű képnyelvi olvasás is nagyon bonyolult értelmezéseket teremthet – a humorostól egészen a megrendítőig. Ő azt mondja, az absztrakt szabaddá tesz. Ami nyilván azért is igaz lehet, mert egyszerre szabadul meg a reáliák béklyóitól és az egyértelműsítő értelmezéstől. Ami szabaddá teszi az alkotót, az fölszabadíthatja a nézőt. Látomás és indulat van ebben a művészetben. Gyorsaság és türelmetlenség, finomkodó ecsetvonások helyett dinamikus ujjfestések, spakni simítások, szivacstörlések, festékcsomók, erősen világító színek. A technika időnként módosul, de az indulat marad.

         Kádár Nagy Lajos élete 1939-ben kezdődött Sárrétudvariban, művészete pedig tíz évvel ezelőtt Ebesen. Utóbbi esetben nem beszélhetünk nagy időtávról, amit különböző művészeti korszakok tagolnának, de látható az önmagára találó ember kísérletezése mind témavilágban, mind az anyagkezelésben. Ebben az utolsó évtizedben születtek művei, több száz kép, majd a végleges látásvesztés utolsó idejében már az agyaghoz nyúlt. Ezek a korai kisplasztikai alkotások még máztalanok, emberi testekre emlékeztető gömbölyded formák, a Zsarátfénynél című tavalyi kötetben már látható ezekről fotó.

         Azt mondanám, minden az életműhöz tartozik, ami ehhez a tíz évhez vezetett. S mint ahogyan semmiből nem terem semmi, az előképek, a vonzások, a választások, a próbálkozások ott voltak mindig is az alkotó életében, de nem teljesedhetett ki, aminek akkor bizonyosan számos oka lehetett. Fiatal építészként egyszer kiállított. Aztán sokáig semmi, megtorpant. Talán nem akarta hobbiból, műkedvelőként, kevés tudással és kevés önmagában való hittel. Sok-sok épületet tervezett itt Szoboszlón is, Debrecenben is, húsz évig volt a Gyógyfürdő főmérnöke, ami akkoriban szintén jelentős korszaka volt a városnak és a fürdőnek. Az ott létesült alkotóműhelynek és Rácz Gyurinak baráti támogatója volt. Itt élt tehát sokáig családjával Kádár Nagy Lajos, tervezgetett, mígnem beértek nála nyugdíjasként a képzőművészettel kapcsolatos dolgok. Megérett rá, mondhatni. Nagy elszántság és ambíció kellett ahhoz, hogy hatvanon túl a tubusokhoz nyúljon, hogy kikísérletezze a maga látomásos tájait és virágkompozícióit, hogy táblán és vásznon sikerrel rögzítse emlékekből és képzeletből szőtt világát. És ennek az életműnek magától értetődően része az alkotónak nagy segítséget nyújtó felesége, Ágika is.

          Úgy vélem, a kényszerektől és megfelelésektől mentes szabadság és a szabad átváltozás művészete Kádár Nagy Lajosé. S ha nem is korszakolható élesen festészete, de jól elkülöníthetőek a naturálisabb és az elvontabb munkái. Szép és magányos tájakat látunk, főleg fákat az éggel. Nem maga a táj magányos, hanem az ember, aki benne sincs a képben, de benne van a tájban, mert ő maga nézi a képet. Gondolatilag engem az Enteriőr című festmény kint és bent problematikája ragadott meg. A csakugyan absztraktot képviselő vonulat festményei közül emelném ki a Kibontakozást, a Rajzást, a Teremtést, amiben van valami életfaszerűség, centrumában a jin-jang kettősséggel. A Vákuum című képen mintha éppen ez a teremtés szippantana be bennünket koncentrikus örvényléssel, míg a Vízió ugyanennek a teremtői állapotnak egy robbanás utáni pillanatát mutatja (a kép címe más változatban Katarzis). A koncentrikus körök boltívekké szelídülnek a festmények egy másik csoportjában: a Kékfestő erre a legszebb példa, s hogy madár vagy virág, már mindegy is a Súlytalanságban. Mert a páva is egy virág, a feje a bibe, farktolla félköríves boltozat sokasága, ezek érnek össze virágszirommá. És ezt látom az Őszi emlékben, a Rajzásban és a Metamorfózisban. Utóbbi esszenciája is lehetne az átváltozás lényegének, a folyamatos megújulásnak. Az ember is változik az évek, évtizedek alatt, csak hát az a kérdés, megmarad-e hitelesnek, elveszíti-e egykori önmagát. Fiatalkorban megtalált és megszenvedett igazságokról és fölfedezett értékekről van szó, amit a hosszú évek alatt sokan képesek elfelejteni, lecserélni, megtagadni. Kontinuitás az időben, egy személyben, mi marad, mi változik, mennyire marad valaki önmaga a megújulások sorozatában, és ez mennyiben jelent fejlődést. A folyamatos tapasztalás, az idegen hatások és kihívások, a dolgok működésének bizonyos ismerete, az élet gazdagsága és változékonysága együtt járhat bizonyos alkalmazkodással anélkül, hogy Próteusszá lennénk. De itt a másik kérdés rögtön az lesz, hogy a változás mennyiben volt kényszerítő erejű, körülményektől függő, avagy a szabad akarat és a művészi szabadság jegyében kontroll alatt tartott fejlődési folyamat. Lesz-e megalkuvás, vagy marad szilárdan az elvhűség. Lesz-e önfelmentés lenyomott élethazugságokkal. Engem az ő alkotásai arról győznek meg, hogy képes őszintén szembenézni életével, sorsával. Ennek legmegrázóbb bizonyítéka a Belenyugvás című festménye. Nagyon finoman, nagyon egyszerű eszközökkel készített egy brutálisan véres jelenetet: egy elcsöppenő félszemet látunk két hullámvonal alatt, fényfoltokkal a háttérben, zöld árnyaktól körülvéve.

Ami a vásznon kontúr és körvonal, az a szobroknál kiterjedés, valamiféle testiség, valamiféle megtestesülés. Ami ott színné válhat, az itt rigorózus monokrómitás. Akkor is az, ha a máz foltosan itt-ott színes is, vagy épp rikító vörös. Monokróm tömbök vannak itt színezve, színesítve, melyek absztrakt mintát adnak a felületnek: lehetne az egy gőte foltossága, de lehet egy szappanbuborék egymásba kavarodó színfolyása is zöldben, barnában, rozsadás sárgában, kékben, narancsos pirosban.

Az ujjak mindenütt nyomot hagynak az anyagon, legkonkrétabban a Gyermekkorom című alkotáson, mind az öt ujj egyszerre mélyül az anyagba, mintha a régmúlt idők után nyúlna vissza.

A Fohászon két összekulcsoló kéz teremti meg a rést, amiben szinte láthatóvá válik a néma ima. Az anyag hiánya mintha a szobor csöndje volna. Kerek csönd, amit keretbe fog a forma. 

Ha csakugyan teljesen vakon, szavaktól is elhagyatva, tapogatnánk le a „formát”, amely valamely „ideának” a megtestesülése – zavarban lennénk. Nem úgy részletgazdag, hogy az alakok minden vonása naturálisan a valóság másaként jelenne meg, éppen ellenkezőleg, valami amorf „tömbszerűség” van ívekkel és hajlatokkal, sehol sem éles sarkokkal. Van ezekben a kisplasztikában valami félkész végletesség: már meg van gyúrva, már meg van dolgozva, de tovább nem fokozható, nem élesíthető, s úgy lehet teljes, hogy azzá válni sose tud: az alakok amorfitása őrzi a kezdetet, a kiteljesedni és végtelenné válni nem tudó „Tökéletest”. S ezáltal válhat maga is tökéletessé, el nem rontottá.

Van lágysága és puhasága a plasztikáknak – a vonások érezhetően őrzik a kéz nyomát. Lélekből? Szívből? De ez mit jelent? Nem látni, lélekkel és lélekből alkotni? Nem tudom. Mi azt hisszük könnyelműen, jól érthető és magyarázható módon, hogy aki nem lát, hát lát a lelkével. Nem hiszem. Ugyanolyan indulatok, vágyak és gondolatok vezérlik, mintha látna, egyszerre azzal a fogyatékossággal és plusszá fordítható hiánnyal, amitől a vakság megfosztja az alkotót.

Magam azt írom ebben a művészeti könyvben, hogy a festészet „elengedése” után az igazi elengedés talán az volna, ha az alkotó a fogalmaktól is megtisztítaná a szobrait, jelentsenek bármit is a vak ember kezében, jelentsenek bármit is a vak emberiség látó szemében.

A Látó ujjak című kötet, mint említettem, nemrég jelent meg, a kisplasztikai reprodukciók mellett erről szóló művészeti írások olvashatók. Valamiképp ismétlése, folytatása ez a Zsarátfénynél kötetnek, amely Kádár Nagy Lajos festészetéről szól. Ebben is, abban is található egy-egy terjedelmesebb interjú az alkotóval, sok életrajzi elemmel és a művész gondolataival. A mostanit Bakó Endre, a korábbit Erdei Sándor készítette. Erdei Sándorral egyébként több közös kötete látott napvilágot 2011-től: versek és festmények mély rokonságban egymással. A Látó ujjak kicsit azonban el is tér a korábbi könyvektől: minden szerethetően meleg barnává válik benne: nemcsak a borító, nemcsak a remekül tárgyfotózott (Sándor Margit) alkotások képkerete barna, de az ujjunk alatt érezhetően domborodó betűk is. A kötetnyitó írás, ajánlás Ebes polgármesterétől, Szabóné Karsai Máriától származik. Jó látni, mennyire megbecsüli a település a művészt. Bevezetőt a művész barátja, Hagymási Zoltán írt, majd Erdei Sándor ad egy kis összefoglalót, rezümét az alkotói pályáról. Négy értekező írás következik a kisplasztikákról, sorrendben és név szerint: Papp András, Szénási Miklós, Cs. Tóth János és Vitéz Ferenc. Az ötödik szerző, Bakó Endre az említett interjút készítette. Kötetzáróként a korábbi albumokból kimaradt festmények reprodukciói láthatók. Arányosan van fölépítve, megszerkesztve ez a könyv (tipográfia és borító Szabó Balázs): nemcsak a szöveg és kép váltakozásának ritmusa, hullámzása jó és ízléses, hanem a tagolási pontokat jelentő aforizmák megjelenése is az. Meg kell még említeni Bagossy Sándort, aki a kisplasztikák égetésénél működik közre. 112 oldal méltó összegzése az életmű legutóbbi terméseinek.

Végül képzeljék el, hogy mindaz, amit most látnak, emlék. Múlt idő, mert valójában már semmit nem látnak, csak sötétséget, s amit mégis, az csak a múlt emléke. Képzeljék el, hogy a szemüknek már csak időbeli dimenziói vannak. Nem a múltban élnek, de csak a múltat látják. Az biztos, hogy én ettől a múlt-dimenziójú látástól azzal szabadulnék, nehogy megbolonduljak, hogy látványos dolgokat alkotnék. Olyan látványosakat, amelyekre majd mindenki emlékezhet – egyszer.

Gratulálok az alkotónak, Isten éltesse őt 77. születésnapján!


papp-a-kadar-n-lajos-kiallitasan-2
papp-a-kadar-n-lajos-kiallitasan-3

Elhangzott 2016.09.17-én a Bocskai István Múzeumban rendezett kiállításon.

Megjelent a Szókimondó szeptemberi számában.

Feliratkozás a hírlevelünkre