Emlékezzünk!

kocsis-zoltan

 

KOCSIS ZOLTÁN

(1952. május 30. – 2016. november 6.)

 

  1. november 6-án, vasárnap fájdalom töltötte el a magyar és a nemzetközi zenerajongókat: elhunyt Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő-zeneigazgatója.

„A Nemzeti Filharmonikusok mély gyásszal tudatják, hogy Kocsis Zoltán hosszú, méltósággal viselt betegsége után ma délután meghalt. A halála utáni űr felmérhetetlen.”

Emlékül álljon itt Kocsis Zoltánnal kapcsolatos néhány régi idézet, amely a Rádiófónia című sorozatomban is elhangzott – kiemelve Ránki Dezsővel és Szvjatoszlav Richterrel való barátságát.

Kocsis Zoltán a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyének győztese

1970-ben emlékezett a zenei világ Ludwig von Beethoven születésének 200. évfordulójára. Az ünnepi alkalomra készített műsorok közül kiemelkedett a Magyar Rádió Országos Beethoven-zongoraversenye, amelyet 1970. február 23 és március 13-a között rendeztek meg.

Győztese: Kocsis Zoltán lett. Az 1969-es év eseményei között beszámoltam arról, hogy Ránki Dezső példátlan sikerrel nyerte meg Zwickauban a nemzetközi Schumann Zongoraversenyt. Verseny-győztesek címmel Gách Marianne így írta le találkozását a két ifjú zongoraművésszel:

„Rendkívüli jelenség mind a kettő. Ránki Dezső már nagykorú, betöltötte a 18. évét. Kocsis Zoltán helyett még szülei írják alá szerződéseit, mert csak 17 éves múlt. Mind a ketten Zeneakadémisták már, és közben magántanulóként készülnek az érettségire. Régóta tudom, hogy egyszer sor kerül majd velük az interjúra. 9 évesek voltak, amikor a Kertész utcai gyakorló iskolában egy padba ültették őket. Azóta elválaszthatatlan jó barátok. Ízlésük, szemléletük, a világról és a zenélésről való elképzelésük sok tekintetben hasonló.

De alkatilag nagyon is különbözők. Ránki szelíd kék szeméből derűs nyugalom árad, poézis lengi körül, mondatai arányosak és megfontoltak, pontosan fogalmaz. Kocsis csupa ideg, csupa temperamentum, jó a humora és sokkal közlékenyebb is.”

Fábián Imre zenekritikus más szemszögből figyelte az ifjú zongoraművészek feltűnését:

„Alig néhány hete még, hogy az elragadtatás örömével fedeztük fel a fiatal Ránki Dezső tehetségét, s íme, most a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenye ismét alkalmat adott rá, hogy egy rendkívüli, Ránkiéhoz hasonló tehetséggel megáldott pianista bemutatkozzék.

A versenyt Kocsis Zoltán nyerte, aki a zongoraverseny tájékoztató füzete szerint alig 18 éves és máris érett, kész előadó egyéniség. Akárcsak Ránkinál, az ő zongorázásában is a technikai, mesterségbeli felkészültség tökéletes biztonsága, virtuóz megoldottsága, a muzikalitás és ízlés érett kifinomultsága, és az intellektus, az egyéniség gazdagsága fogja meg a hallgatót. Ránki és Kocsis feltűnése előadó-művészetünk nagy eseménye. Valahogy így törhetett be annak idején a magyar előadó-művészetbe Bartók és Dohnányi, hogy velük új korszak kezdődjék.

Kocsis Zoltán és Ránki Dezső kétzongorás hangversenyei

Budapesten igen rövid idő alatt vált a zenei élet kedvencévé két fiatal zongoraművész: Kocsis Zoltán és Ránki Dezső. Az 1972-es esztendő legforróbb sikerét azok a hangversenyek hozták, amelyen ketten-együtt játszottak, mint például Mozart két zongorás Esz-dúr versenyművében.

Az egyik kritikus azt írta róluk: „Kocsis és Ránki szólókoncertjein annak örülünk, hogy milyen tehetségesek ezek a fiatalok. Közös hangversenyükön külön örömet jelentett, hogy ketten vannak, hogy együtt vannak, hogy egymást inspiráló-fegyelmező társai.”

A Rádiózenekar Lehel György által vezényelt koncertjéről Kroó György így írt:

„Kocsis Zoltán és Ránki Dezső Mozart két zongorára és zenekarra írott Esz-dúr versenyművét játszotta, annyira egységes felfogásban, egyszerre rezdülő kivitelezésben, mintha egy ember zongorázott volna négy kézzel. Ugyanakkor ebben a közös zenélésben a két ragyogó tehetség a maga módján, egyénien nyilatkozott meg. Kocsis drámai hajlama, a zenét beszéltető képessége, csodálatos ritmusa az egyik oldal – Ránkinak az az adománya, hogy önfeledten énekelteti a hangszerét, hogy oly közvetlenül feloldódik a zenében, hogy oly természetesen formál meg minden dallamot, – a másik. Zenei érettségükhöz és briliáns zongorista tudásukhoz a fiatalság bája, a pódiumizgalmon is diadalmaskodó örömteli zenélés boldogító légköre járul. Honnan, hogyan? Nem tudjuk, de itt termettek közöttünk, és tudják a titkot, a meg nem fejthetőt, az el nem mondhatót.”

Szvjatoszlav Richter és Kocsis Zoltán négykezes zongoraestjei

Az 1977-es év zenei eseményei között élen járnak azok, amelyek Szvjatoszlav Richter zongoraművésszel kapcsolatosak. Igaz, hogy az év folyamán csak egyszer adott hangversenyt Debrecenben, ám a Rádióban augusztustól kezdve sorozatban hangoztak el Richter magyarországi hangversenyein készült felvételek. A nagy szenzáció nyáron történt: együtt szerepelt az akkor 25 éves Kocsis Zoltánnal. Az emlékezetes koncertek történetéről a fiatal zongoraművész így beszélt: „Személyesen már 3-4 éve ismertük egymást Richterrel. 1975-ben meghívott a Tours-i fesztiválra, ahol a megbetegedett Pollini helyett játszottam egy szólóestet. Ennek „eredményeként” született meg Richter fejében a négykezes koncert terve. Teljes Schubert-műsort állított össze. A próbák már akkor elkezdődtek, amikor Richter azt a felejthetetlen debreceni szólóestjét adta. Aztán egy svájci turnéján kísértem őt végig, ahol a koncerteken én csak hallgatói minőségben voltam jelen, de közben próbáltunk, méghozzá rendkívüli intenzitással. Amikor Richter megmondta nekem a műsort, azt is közölte, ki, mikor játssza az alsó és a felső szólamot. A Magyar Rádióban augusztus 27-én elhangzott Schubert B-dúr szonátájában én voltam lent, a Magyar divertimentóban pedig fordított felállásban játszottunk. Nyilvánvalóan olyan meggondolásból – ezt nekem nem mondta, csak feltételezem -, hogy magyaros műről lévén szó, játssza egy magyar a felső szólamot.”

Szvjatoszlav Richter és Kocsis Zoltán a Schubert négykezes zongoraműveiből összeállított műsort  a voralbergi Hohenemsben, majd a franciaországi Tours-i fesztiválon adták elő.

 

Budapest, 1985. január 14. Kocsis Zoltán és Szjatoszlav Richter beszélgetnek a Magyar Állami Operaházban Szjatoszlav Richter koncertje után MTI Fotó: Cser István

Kocsis Zoltánt és Ránki Dezsőt Kossuth-díjjal tüntették ki

Kocsis Zoltán és Ránki Dezső, a két fiatal zongoraművész a 60-as évek végén és a 70-es évek elején robbant be a magyar és a nemzetközi zenei életbe. Tehetségüket 1978-ban Kossuth-díjjal ismerték el. Az egyik hetilap munkatársa úgy vélte, hogy magas kitüntetésük korábbi zeneakadémiai mesterük: Kadosa Pál diadala is. Az újságíró megkérdezte a neves professzortól, miképpen vélekedik arról, hogy két rendkívüli tehetségű növendékét csaknem példátlanul fiatalon jutalmazták a Kossuth-díjjal. Íme Kadosa Pál válasza:

„Mindig zavarba ejt, ha növendékeim sikerét nekem tulajdonítják. Nem valami álszerénység szól belőlem, de Kocsis és Ránki eredményeiben voltaképpen kevés az érdemem. Mind a ketten csodagyerekek voltak, abban a vonatkozásban, hogy játékukkal a növendékkoncerteken minden alkalommal feltűnést keltettek. Amikor hozzám kerültek, már magas-szinten tudtak zongorázni. A zene iránti lelkesedésük kiapadhatatlan. Ránki lírikus alkatú, de hogy izzó drámaiság is fűti, az kiderült Liszt h-moll szonátájának előadásakor. Kocsis drámai és intellektuális zenész és tevékenysége igen sokoldalú. Az, hogy már főiskolás korukban javában koncerteztek, csak hasznukra vált, mert hamar otthonosan érezték magukat a pódiumon. Hogy ilyen fiatalon tüntették ki őket Kossuth-díjjal? Ez a döntés nem elhamarkodott, sőt nagyon is igazságos, hiszen mind a ketten bebizonyították már, hogy itthon is, külföldön is megállják helyüket, s világszerte igen nagy sikereket aratnak.”

Kocsis Zoltán nyilatkozata az „örök ellenzékiségről”

  1. karácsonyán az ünnepi műsorban mutatta be a Bartók rádió a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat új Mozart-lemezét, amelyen a három B-dúr zongoraversenyt Kocsis Zoltánés a Liszt FerencKamarazenekar játszotta.

Az 1990-es évben az úgynevezett „rendszerváltozás” a muzsikusok körében is felszínre hozta a vélemény-különbségeket, és érdekes téma felidézni, hogy ki hogyan élte meg az átalakulást.

Kocsis Zoltán zongoraművész nagyon fiatalon robbant be zenei életünk élvonalába. Közismert, hogy meggyőződését akkor is bátran hangoztatta, amikor a korszellem inkább a hallgatásnak kedvezett. A Mozart-hanglemez bemutatásának apropóján a Rádióújságban interjút készítettek a művésszel. Íme Kocsis Zoltán néhány gondolata:

„Egy zenész sohasem mondhatja el magáról, hogy politikai üldözött, ha azért bírálják, amit a szakmájában művel. Más kérdés persze, mi történik vele, ha kifejezetten politikai tetteket visz véghez, mint például Rosztropovics, aki egy ideig Szolzsenyicint bújtatta, emiatt megfosztották állampolgárságától és kiutasították.

Én a hetvenes évek végétől kezdtem kifejezésre juttatni politikai szembenállásomat, de ezért semmi bajom nem történt. Akkor már egy olyan gárda volt hatalmon, amelynek fontos volt, hogy a kulturális elit támogatását hangsúlyozza. Úgy gondolom, hogy mindenkor ellenzéki maradok, mert ha felfedezem a hibát és pontosan körülhatárolom, akkor esély van a kijavítására. Egy biztos: sem zenei, sem politikai, sem társadalmi értelemben nem fogok engedményekkel járó megegyezéseket kötni. Ugyanakkor szívesen fogadom az enyémnél jobb elképzeléseket.”

Búcsú Szvjatoszlav Richtertől

  1. augusztus 1-jén egy moszkvai kórházban 82 esztendős korában elhunyt Szvjatoszlav Richter, a világhírű zongoraművész – adták hírül a médiák az egész világon.

Az emlékezők közül Kocsis Zoltán véleményét idézem:

„Vajon hányan maradtak, akik most igazán bánkódnak? Hányan tudják felmérni, mi változott, kit vesztettünk, mi is került egy csapásra történelmi távolságba? Hányan hisznek még igazán a muzsika jellem- vagy társadalomformáló erejében? Igenis, fel kell tenni ezeket a húsbavágó kérdéseket, méghozzá most, a világ zenei életében bekövetkezett ilyen mérvű változásnál. Mert azt Richter ellenfelei sem tagadhatják, hogy a zenei előadó-művészet egyik utolsó óriása lépett ki az élők sorából. Olyan mester, aki minden megnyilvánulásával tanított minket, aki bármit tett, oda kellett rá figyelni, aki – nyugodt lélekkel mondhatjuk – százezreket, sőt milliókat nyert meg a zeneművészetnek.”

Ez vélemény ma is aktuális, amikor Kocsis Zoltántól búcsúzunk, aki éppen annyi hónapot élt, mint példaképe: Bartók Béla. Mindketten 64 és fél év után, tele bőrönddel mentek el, és a

meg nem valósított terveiket magukkal vitték. Köszönjük mindazt, amit ránk hagytak.

Feliratkozás a hírlevelünkre