Bán Béla: BIELICZKY JOÓ SÁNDOR (1929-1983)

Magyar költő, újságíró.
Nevéből élete történetének egy rész rajzolódik ki. Életét, irodalmi pályafutását is Joó Sándorként kezdte. Ám édesapja nagyon korán meghalt. Anyja egyedül nevelte, taníttatta (Sátoraljaújhelyen érettségizett, Debrecenben és Budapesten járt egyetemre, de a sors itt is nagy köveket gördített lába elé. De mivel akarta, levelező tagozaton szerzett diplomát. Ez idő alatt anyja újra férjhez ment, a férj a fiút örökbe fogadta és nevére vette. Ettől kezdve szerepel – nevelőapja után – Bieliczky Sándorként. Dolgozni kezd egy gyárban, majd előadó egy megyei Tanácsnál. Elvégez egy újságíró iskolát és újságíró lesz. Többek között a Petőfi Népe (Kecskemét) és a Hajdú-Bihar megyei Napló (Debrecen)című napilapok, valamint a Pesti Műsor című heti magazin munkatársa volt. Az újságírás, szerkesztés mellett irodalomtörténeti kutatásokat folytatott és lírai verseket írt.

A háború alatt, kisgyermekként lett tüdőbeteg. Ez végigkíséri rövid életét. Végül mégis a gyógyíthatatlan betegség, a daganat viszi el, nem egészen ötvennégy éves korában.

Életének nagy ajándéka volt a szerelem. Boldog lehetett, csodálatos társra talált. Aki máig nem vette tudomásul, hogy ő elment, úgy gondozza mindazt, amit férje alkotott, mintha ma is mellette lenne. Tőle ismerhettem meg magam is egy figyelemre méltó költő életét és munkáit.

Költő volt, Lator László szavaival “vallomásos költő”. Nem hiba nélkül. Az egykori irodalomtanár így méltatta egy alkalommal:
Néha az ember úgy érzi, hogy csak félig írt meg egy témát. Ezt ő maga is megállapítja

„A lelkiismeret mérlegén” című versében:
„félig megírt dallamok keseregnek bennem,
szeretnék egésszé lombosodni.”
Betegségei, korai halála megakadályozták abban, hogy lírája még jobban kiteljesedjék.
Még több szép költeménnyel gyönyörködtette volna olvasóit. S mindjárt idézte a Szókimondó c lap néhány sorát:
„De szárnyal az így is, ível, emelkedik a magasba, hogy megismerjük, legalább mi, akik itt élünk
e tájon, a szülőföld ölelésében.”

A MAI VERS

négy költeményt is kínál. Életének első feléből valók ezek a “vallomások”.

ÖREGSZÜNK MIHÁLY

Riadót fújnak a csordások
Tompa hangon tehenek bőgnek,
Ifjú nótás víg óriások
Bandukolnak rend kísérőknek.

A rózsás hajnal szép palástja
Piros majd sárga színben játszik,
És az idők vén aggastyánja
Új unokákkal cimborázik.

Ezelőtt harminc, negyven évvel
Mikor még fiatal volt Mihály,
Szántogatott acél ekékkel
És szeretője volt a sirály.

De most már új unokák jöttek
S várnak az öreg nyugdíjasok,
Csend … kétes madarak röpködnek
Már megjöttek a halál „sasok”.

(1946.augusztus 30)

HAJNALI RAGYOGÁS
Telt-ölű, bódult őszi reggel,
sötét gerincű szép vidék
köszöntelek tikkadt ideggel,
mely álmaimat tépi szét.

Asszony-mosoly a hajnal fénye:
lágy ködbe borult kábulat
bíbor ruháját vedli kékje
az egeknek, s gyantás utak

szaladnak, futnak rőt arannyal
– olyanok mint a gondolat –
Ezüst villámú hullámival
gitározik a kis patak.

Hajnalok násza száll felettem,
sürgető harminc évem már.
Megállt az idő, friss a kedvem,
mert énekel egy cinke pár.

(Sopron, 1959. november)

VERSBE ÍRVA

Csordul a nap arany méze
az öt világrész tenyerére,
szőke vállad hegyén látom,
versbe írva boldogságom.

(Hajdúszoboszló, 1962. szeptember)

ANYÁM

Anyám lelkében mindig moccan
valami szép
karja átnyúl a kilométerek felett,
mint életünkben az emlék

megtalál bármerre járok,
óv, takargat
visszaváró szerelme
szépíti mosolyomat

Anyám lelkében mindig moccan
valami jó,
ötvenhat éve tiszta akár a kék ég,
a frissen hullott hó,

minden mozdulatában
én vagyok a gond
mennyi munkát cipel a vállán
s este amikor hajat bont

és belenéz az öreg tükörbe
apám leteszi az újságot
tekintete anyámra szépül
és elsiratja az ifjúságot.

(Debrecen, 1964. április)

 

Feliratkozás a hírlevelünkre