Dömösi madrigál

 

Beszélgetés Horusitzky Zoltán zeneszerzővel (1980-ban)

 

1925-ben a Zeneművészeti Főiskola növendékhangversenyén Kodály Zoltán tizenhárom zeneszerző hallgatója mutatkozott be. A koncert után rosszindulatú kritika jelent meg a fiatal komponistákról. Kodály válaszában megvédte tanítványait és megjósolta, hogy közülük kerülnek ki a jövő zenekultúra megteremtői: „A magyar zene újjáépítői csak fél kézzel dolgozhatnak. Fél kezükkel állandó védekező harcot kell viselniük. De épül a fal.Az építők névsorába, hiszem, bekerül néhány név a tizenháromból.”

            E „névsorban” szerepelt Horusitzky Zoltán neve is, akiről Kodály azt írta cikkében,         hogy „meleg, egyéni lírája nagy ígéret”. Több évtized multán hogyan emlékszik vissza   a pályakezdés nehézségeire, biztató szépségeire?

              – Tizenöt éves voltam, amikor felvettek a Zeneakadémia zongora- és két év múlva a zeneszerzés szakára. Az ottani zongora-tanulmányaim mellett sokat segített Novák Erzsébet, aki mint Szendy Árpád és Kovács Sándor egykori tanítványa az ő pedagógiai módszerük alapján foglalkozott velem. Olyan jól haladtam, hogy a Zeneakadémián hátralévő két évet egy év alatt elvégeztem. Ekkor még nem szándékoztam a tanárképzőben továbbtanulni, hanem csak koncertezni. Az első hangversenyemnek sikere volt. Az újságban például Kern Aurél mint a jövő nagy művészét emlegetett. Egy évvel később a Vigadóban egy koncertre készültem, amikor hangolás közben annyira megsérült a kezem, hogy évekig nem tudtam megfelelően gyakorolni. Az a baleset nagy tragédiát jelentett. Vagy szerencsét. Hiszen előtte még elsősorban zongoraművészként akartam élni. Így viszont előtérbe került a zeneszerzés, amit egy évig Weiner Leótól, aztán Kodály Zoltántól tanultam. Akkor írtam az Öt zongoradarab című művemet, amit a már említett Kodály növendékek szerzői estjén is előadtam. A Fekete Hold éjszakáján című Ady kantátámat Kodály megmutatta Dohnányinak, aki műsorára tűzte a Filharmónia zenekar hangversenyén. A zenetanulással párhuzamosan a jogi egyetemen ledoktoráltam. Hodula István barátom (aki zeneszerzésben évfolyamtársam volt és nagyon szép dalokat írt) rábeszélésére a zongora tanárképzőt is elvégeztem. Korai halála után én lettem helyette a Felsőbb Zeneiskola tanára, később igazgatója is. A Zeneakadémián pedig 1946-1968-ig tanítottam a zongora főtanszakon.

A fiatalon tervezett zongoraművészi karrierem a baleset miatt megtört. Később a saját műveim előadása adott ösztönzést újra a zongorázásra. Párizsban több szerzői esten is játszottam a zongoradarabjaimat és kísértem dalokat. A finnországi Tamperében egy kritikus azt írta, hogy mint zongoraművészt is a legnagyobbak között fognak számon tartani. A finn barátaim kérésére három éven keresztül vezettem Tamperében nyári zongora-kurzust és adtam egy-egy koncertet. A szólóesteken Mozart, Beethoven és Schumann ritkán hallható műveit játszottam. Ezzel kezdődött az én új, zongorista életem.

Báthory Zsigmond – opera

 – 1955. június 9-én a Rádióújság felhívta az operarajongók figyelmét.

            „Új magyar    történelmi operát mutat be a Rádió: Horusitzky Zoltán, a Zeneakadémia   tanára, Erkel-díjas zeneszerző Báthory Zsigmondját. Akik ismerik az új magyar           operairodalom útját, tisztában vannak a bemutató különleges jelentőségével, hiszen  elmondhatjuk, hogy ez a felszabadulás óta az első új magyar hősi zenedráma, az Erkel   útjait követő első magyar történelmi opera.”

– A Báthory Zsigmond című operám írásához 1944-ben kezdtem hozzá. A részleteket mindig eljátszottam Kodálynak, az Operaház vezetői közül pedig különösen Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv kísérték figyelemmel az alkotás folyamatát. A Báthoryval az volt a célom, hogy folytassam az Erkel által elkezdett és aztán abbamaradt történelmi operák sorát. Az operaírás módja, koncepciója természetesen változott. Erkel stílusa részben olasz, részben verbunkos. Nem ismerhette az igazi magyar népdalokat, amit Kodály és Bartók később felkutatott és összegyűjtött. És elsősorban Kodály megteremtette azt a zenei nyelvezetet, amelyre fölépülhetett a kifejezetten magyar zenekultúra. Erről az alapról kiindulva a népopera írásában Muszorgszkij Borisz Godunovja a példaképem. A forma tekintetében viszont Mozart operáit tartom mintának, ahol áriák, együttesek és recitativók követik egymást. A rövid, világos recitativók érthetővé teszik a szöveget, a cselekményt, mert a néhány akkordból álló kíséret nem fedi a szöveget. Ezek mellett az ária, együttes, vagy kórus zeneileg megteremti az események atmoszféráját, szenvedélyességét és kifejezi az érzelmi mondanivalót. Fontos az is, hogy a szereplők jellegzetes típusok, karakterek legyenek, akik szervesen illeszkednek a zenedrámába.

Az operát 1955.-ben a Rádió keresztmetszet formájában mutatta be. Romhányi József írt hozzá összekötő verset. A több mint 140 perces opera felvételéhez nagyon kevés idő állt rendelkezésre. Polgár Tibor karmester azonban nagyszerűen és koncentráltan próbált, ezért viszonylag jól sikerült. Az első adás óta legalább húszszor hangzott el a Rádió műsorában.

A Rádió bemutatónak köszönhető, hogy külföldön is érdeklődést keltett. Ezt az adást ugyanis meghallgatta az NDK-ban levő Greiz város színházának zeneigazgatója is. Rövidesen levelet kaptam tőle, hogy érzi a műben a drámaiságot, tetszik neki, és szeretné opera együttesével színpadra vinni. 1957. április 28-án valóban nagyszerű bemutatót produkált – zeneileg és rendezés tekintetében is – a thüringiai kis színház társulata. Az itthoni sajtóban is megírták, hogy a magyar történelmi témájú operát az NDK-beli siker után ideje lenne bemutatni a budapesti közönségnek is. Ilyen előzmények után 1960. június 11-én végre az Operaház színpadán is életre kelt a Báthory Zsigmond.

A Rádióban lévő felvétel csak keresztmetszet, de amit az Operaházban bemutattak, az sem hiteles ma már, mert az előadások tapasztalatai alapján több részletet kijavítottam, átdolgoztam.

Kamara- és vokális művek

 – Nagyszabású, történelmi népoperája mellett a kamara-jellegű kompozíciói ismertek.     Több műve születéséhez művész barátai, irodalmi mű, vagy pedig egy kedvelt   természeti környezet adta az ihletet. Kérem, említsen ezek közül néhányat.

              – Shakespeare három szonettjét Báthy Annának zenésítettem meg. A nagy művésznőt régóta jól ismertem. Egy este olyan csodálatosan énekelt, hogy engem azonnal dalok írására késztetett. Másnap már telefonáltam neki: „Anett! Gratulálok, hogy apa lett, mert szültem magának három Shakespeare szonettet!” Az 1953-as rádiófelvételen ő énekelte, később a hanglemezre pedig László Margit.

Több zongoraművemet Petri Endre mutatta be. Például a Poétikus gyakorlatokat. A nyolc zongoradarab meghatározott dramaturgia szerint követi egymást, amelyek egyúttal különböző technikai szempontokból gyakorlatok is. A Kétzongorás szonátát is Petri Endre és Varjas Anna adta elő a Rádióban, de azóta már teljesen átdolgoztam. Így jelent meg a Zeneműkiadónál. Külföldön is sok helyen játszották.
Dömösön van egy nyaralóm, szemközt a Szentmihály heggyel. Egy festőművésznő panaszkodott nekem, hogy már két éve próbálja ezt a hegyet megfesteni, de nem sikerül. Akkor tréfásan azt mondtam, hogy kihívom versenyre: én megkomponálom, ő pedig fesse le. Így született A hegy című szonáta. Zeneileg – a formálással és tematikával – a Dunakanyarból szinte kiugró hegy monumentalitását és a meredek sziklákat próbáltam kifejezni. Ezt is Petri Endre zongoraművész mutatta be a Rádióban 1969-ben. Külföldön én is többször előadtam. Párizsban Cziffra György az egyik nemzetközi zongoraversenyen kötelező darabként tűzte ki ezt a művet. A kottakiadásban ezért szól neki az ajánlás.

Rousseau, a nagy francia filozófus életének utolsó két évét egy márki meghívására, annak a kastélyában töltötte. A nyugtalan ember a csodálatos parkban jól érezte magát. Nagy sétákat tett és elmélkedett. A séták közben fokozatosan megnyugodott. Ott írta utolsó könyvét Egy magányos sétáló álmodozásai címmel. Franciául olvastam a meditációkat és fel is kerestem azt a parkot. Az élmény hatására elhatároztam, hogy zongoradarabokat fogok írni, és mint ahogy ő a fejezeteket, én is sétáknak nevezem az egyes számokat. Persze, ezek nincsenek összefüggésben Rousseau filozófiai elmélkedéseivel, csak az egész hangulatát fogalmaztam meg. Tehát az ember kapcsolatát a természettel, a filozófus lelkének viharait és megbékélését. A Rádió felkérésére írtam ezt a tíz zongoradarabot és én játszottam felvételre.

Nagyon szeretem a vonósnégyeseket, a legmagasabb rendű műfajnak tartom. Írásához a legtöbb biztatást a Tátrai vonósnégyestől kaptam. Mindig a legnagyobb készséggel, nagy ambícióval és alaposan felkészülve játsszák műveimet. Az ő emberi magatartásuk, művészi elismerésük, átélt, megtisztult zenélésük sokat segít az alkotásban. A legutóbb elkészült VII. vonósnégyesemet is ők fogják bemutatni a Rádióban.

 – Vokális kompozíciói bizonyítják, hogy életében fontos szerepet játszik a költészet is.

              – Mindig érdeklődtem a költészet iránt. Fiatal koromtól kezdve sokszor írtam dalokat, kórusműveket Ady, Kosztolányi, Babits, Petőfi, Tóth Árpád és mások költeményeire. De a versírás bennem is állandóan ingerkedik. A zeneszerzés hosszú ideig tartó folyamat. Ezzel párhuzamosan, mintegy a komponálás szünetében egy-egy verset is írok. Néhány vokális kompozícióm szövegét is én készítettem. Például a Báthory Zsigmond című operám szövegkönyvét. (Romhányi József később munkatársam lett ebben. A rádiófelvételre összekötő verseket írt, az operaházi bemutatóra pedig egyes részek átformálásában is segített.) A Házunk, Vadvirágok, és Viharos alkonyat című verseimre komponáltam a Három dömösi madrigált női karra. Egy szerzői esten Dömösön is előadtuk. A közönség nagy derültséggel ismerte fel a középső számban megörökített Petkó bácsit, a dömösi parasztot.

Felkelt a Nap című versemet is azzal a szándékkal írtam meg, hogy egy kantátát komponálhassak belőle. A természet példáján keresztül fejeztem ki, hogy az ember nem a túlvilágon, hanem itt a Földön a munkájában, cselekedeteiben, gondolataiban, életmegnyilvánulásaiban és alkotásaiban él tovább. Nyáron mutatták be Szolnokon.

 – 1968-ig tanított a Zeneakadémián. De ha a régi tanítványok, fiatal művészek     fordulnak segítségért a sok tapasztalattal rendelkező tanárhoz, és zongoraművészhez,   mindig önzetlenül, készséggel, szívesen adja át tudását továbbra is. Hogyan tölti        nyugdíjas napjait és milyen tervei vannak a komponálás területén?

– A zongorázás ma is a legnagyobb örömem és élvezetem. Minél idősebb leszek, annál jobban megértem a zeneszerzőket. Felfedezem azokat a csodákat, amelyeket Mozart zenéje magában rejt. Beethoven ereje, fensége is közel áll hozzám. Schumannt pedig mindig szerettem. Újra előveszem a régi műveimet, és ahol hibát találok bennük, azt javítgatom, korrigálom. De megindult a motor bennem az új művek írására is. Gordonka-szonátát írok Banda Ede részére. Az ő játéka szintén alkotásra inspirál engem. Ott voltam a legutóbbi szólókoncertjén a Vigadóban. Azóta mindig a fülemben van az a tónus, a kicsit álmatag, finom poézis, amivel ő megszólaltatja a hangszerét. Ezt a belső élményt szeretném most hangokba önteni.  Hanglemezen hallgattam Beethoven Diabelli-variációit Alfred Brendel szenzációs előadásban. Annyira felvillanyozott, hogy hozzákezdtem saját témámra variációkat írni. Egy oratórikus művet is tervezek Paul Kleist A zene hatalma című novellája alapján, amely arról szól, hogy a zene a legnagyobb gonosztevőt is megszelídítheti.

 – Gyakran említi a Rádiót – műveiről beszélgetve – hiszen azoknak nagy részét a Rádió megrendelésére írta, itt is mutatták be elsőként. A Fekete város című ballada       zenéjét nívódíjjal jutalmazták. Néhány zongoradarabját pedig saját előadásában  rögzítették. 

– A magyar zeneszerzőknek és az előadóművészeknek a legtöbb szereplési lehetőséget a Rádió biztosítja. Különösen óriási érdeme van abban, hogy az új magyar operák születését elősegítette. A legtöbb opera a Rádióból indult el az operaházi és külföldi sikeres útjára.

Az a tény, hogy a Rádió majdnem minden évben megrendel valamit, nagyon inspirálja a zeneszerzőket. Mert a komponista nemcsak akkor alkot, ha zenei gondolata van, hanem fordítva is igaz. Az a lehetőség, hogy előadják az elkészült művet, olyan ösztönzően hat, hogy keresi a gondolatokat. És megszületnek az új alkotások. A zeneszerző fejlődésének egyik biztosítéka művének megszólaltatása. Véleményem szerint az egész magyar zenei élet felpezsdítése elsősorban a Rádió érdeme.

 – A Dunakanyar egyik legszebb helyén, Dömösön egy hegy oldalán van a nyaralója.       Olyan a panoráma, mint egy monumentális freskó. Ez a környezet komponálásra,         alkotásra buzdítja a művészt.

              – Ez a dömösi táj valóban sokat jelent nekem. Az itteni egészséges lélegzéstől az ember lelkileg és fiziológiailag egyaránt felfrissül. Ennyi természeti szépség érzékelése pedig örök szellemi megtermékenyülést ad. A természettől még az aleatóriát, véletlenszerűséget is elfogadom, mert ez az ő területe. De az igazi művész nem utánozhatja a természetet, a művésznek alkotni kell, s az alkotás folyamatát nem lehet a véletlenre bízni. Amikor Kodály tanított bennünket, akkor nemcsak a mű egészéről volt szó, hanem minden hangnak a helyén kellett lenni. Nem törekszem arra, hogy zenétől idegen, új hangzásokat találjak ki. Ilyen értelemben nem vagyok korszerű. Pedig én modern zeneszerzőnek vallom magam, mert azokat az élményeket, érzéseket fejezem ki, amelyeket a mai ember átél.

 – Horusitzky Zoltán életútjában egyesül a zene, a költészet, a képzőművészet szeretete,     az alkotás gyötrelme, a 20. századi embert körülvevő világ vajúdása, valamint a természet összhangja és disszonanciája egyaránt.

UTÓHANG. Férjemmel együtt többször voltunk vendégei a Horusitzky-családnak.




Szent Gellért tér 3.

Ha rájuk gondolok, akkor először a dömösi képet látom magam előtt. Egy gyönyörű, romantikus hegyoldalon ketten beszélgetnek: Zoltán és Sanyi. Jó barátok lehettek volna, ha a sors többszöri találkozást is engedélyez számukra. Egy megmentett fotón két intelligens, szép szelíd ember látható, akik a valóságos élet fölötti szellemi, lelki horizonton érezték jól magukat. Nekünk, asszonyoknak – Katusnak és nekem – az volt a küldetésünk, hogy a valóság és a horizont között vezető lépcsőket illesszük a lábuk alá.

Aztán … váratlanul átléptek a horizont túlsó oldalára, ahová többé már nem követhetjük őket odaadó féltésünkkel. Gondunk már csak a hátrahagyott emlékük ápolása. És ez sem kevés.

(1988.)

 

 

Horusitzky Zoltán (Pápa, 1903. július 18. – Budapest, 1985. április 25.)

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre