Lator László köszöntése

BIELICZKYNÉ BUZÁS ÉVA

Lator László köszöntése

A költészet nagy tanára az idén 90 éves

Gimnáziumban az irodalom tanára egy alkalommal mindnyájunktól megkérdezte, hogy a regényt, vagy a verseket szeretjük-e jobban. Én akkor éppen Lev Tolsztoj rajongója voltam, tehát azt feleltem, hogy a regény a kedvelt műfajom. A tanár úr kétkedően, furcsán nézett rám, nem ezt várta tőlem. Valóban nem mondtam igazat, mert gyermekkorom óta a költészet szerelmese voltam és az is maradtam.

Később a Televízió Lyukasóra című műsorát ki nem hagytam volna. Neves irodalmárok, Mészöly Dezső, Gyurkovics Tibor és Lator László alapították. A baráti társaság tagjai hoztak magukkal egy-egy szöveget, és a többieknek kellett kitalálni a szerzőt. Szellemes, anekdotázó út vezetett a megfejtésig, a nézők és a résztvevők nagy örömére. Kiváló színészek olvasták fel az idézeteket. Felejthetetlen Ráckevei Anna természetes szépsége és gyönyörű versmondása.

Ekkor tűnt fel nekem Lator László költő különleges személyisége, aki fejből idézte a verseket, meg sem tudnám számolni, hányat.

Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című versében írta: „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja”. Én Lator Lászlót nevezném a költészet nagy tanárának, hiszen a Televízió műsorában látni, hallani lehetett, hogy milyen fesztelenül, könnyedén beszélt a versekről, hogy minden néző-hallgató megértse és megszeresse.

A Televízió több, mint húszesztendős sorozata után hallottam arról, hogy a Lyukasóra stábja kiment a közönség közé, (a MOM Kulturális Központba, Balatonfüredre, sőt a Klebelsberg Kultúrkúriába már Lyukasóra klubként). Ide már nem követtem őket. Lator László, valamint az időközben felnőtt tanítványai az előttük ülő nagyközönségnek mutatták meg, hogy mitől és miért is szép a vers. Az „élő” Lyukasóra szereplői holt költőktől, vagy jól ismert költők kevésbé ismert, vagy kevéssé ismert költők felfedezésre, méltatásra érdemes verseit választották bemutatásra. Tevékenységük így vált kultúra közvetítéssé, misszióvá.

A MÉRTÉKADÓ VÉLEMÉNY

Lator László az Európa Kiadó ismert szerkesztője TV szereplőként vált népszerűvé, tanárként pedig a fiatal, pályakezdő költőknek, íróknak lett a mentora.  Erről így beszélt:

„Nagyon szerettem tanítani. Az egész úgy kezdődött, hogy az Európa Kiadóban nagyon sok fiatal fordítójelölttel, versfordítóval foglalkoztam, behozták a dolgaikat, megnéztem, megbeszéltem velük, szerintem hogy kéne, aztán a világirodalmi tanszékén azt gondolták, miért nem csinálom én ezt az egyetemen is. Fordító-, azaz műfordító-szemináriumként indult, de aztán stílusgyakorlat, költői mesterkurzus lett belőle. Ott szokhatták meg akkori tanítványaim, hogy meg lehet mondani a legnyersebben is, hogy mi jó, mi nem jó, ezt a szabadságot ott alakítottam ki, adtam tovább a hallgatóimnak is.”

Egy egész generáció fiatal költői, írói az ő tanítványai voltak, többek között Tóth Krisztina, Ferencz Győző, Lackfi János, Szabó T. Anna és sokan mások. 

KÖLTÉSZETE

Költőtársai, kritikusai és olvasói szerint Lator László csak válogatott verseit bocsátja elénk. Egy rá jellemző verssor: „Fellobban, elhomályosul”, mely akár az egész emberi életre és halálra is vonatkozhat. De szólhat szerelemről, barátságról, megvilágosító tudásról, szívmelengető emlékről is.

Ezt írta: „Nekem a vers forrása az a döbbenet, amit a kívülünk, bennünk csodálatosan és ijesztően áradó, a teremtés és a pusztulás képeit szakadatlanul egymásba játszó, homályos vagy megvilágosuló világ láttán érez az ember.” 

SZABÓ T. ANNA – LATOR LÁSZLÓRÓL (részlet)

„Lator László igazi mester. Jelenlétének súlya van, de okossága és műveltsége nem ismer gőgöt vagy hivalkodást. Belső tartása, meg nem alkuvó bátorsága póztalan és utánozhatatlan. (…) Lator László kortalan. Órája és lírája a kozmikus időt méri, nem az emberit. De talán nem is pontos rögtön a mindenségről beszélni, hiszen ami őt érdekli, az elsősorban az élet, a teremtődő világ a maga törékenységében, mulandóságában, „a könyörtelen világegyetem” energiáinak kiszolgáltatott „sokformájú lét”. Az ember itt óriási áramok részese, de csak annyiban kiválasztottja, hogy megsejdítheti és megfogalmazhatja a létezés fájdalmát és gyönyörűségét: azt, amit egyébként ugyanolyan intenzíven érzékel egy állat vagy akár egy növény is.” (Megjelent a Műhely folyóiratban.)

Lator László versei közül hozzám legközelebb áll a természeti (A kert, Fa a sziklafalon, Erdő, Álomban utak, Vízililiom) és a szerelmi (Add nékem gyöngeségedet, Orpheus, Szomjúság, A klinikán még egyszer) költészete. Ez utóbbi írása különösen megrendítő, mert a nagybeteg feleségéhez írta. (Pór Judit (1931-1995) műfordító).

            „A klinikán még egyszer nemcsak megrendítő búcsúvers, hanem olyan szép szerelmi vallomás, amelyben a legnagyobb természetességgel jelenik meg az, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: időskorban is létezik szerelem, testi vágy, kiteljesedett kapcsolat, amelyben a szeretett másikat ugyanolyan szépnek, kívánatosnak és tündöklőnek látjuk, mint fiatal korában. Lator László zavarba ejtően szépen és pontosan beszél nekünk erről.” (Szekeres Dóra)

SZEMÉLYES TALÁLKOZÁSUNK EMLÉKE

Bieliczky Joó Sándor (1929-1983) újságíró verseiből, írásaiból 2008-ban összeállítottam egy kötetet. Amikor kézbe vettem a magánkiadásban megjelent könyvet, első gondolatom az volt, hogy véleményezésre átadom Lator Lászlónak. Budapesten a II. kerületben közel laktunk egymáshoz, telefonos bejelentkezés után barátságosan fogadott. Megígérte, hogy elolvassa.

De éppen azon a nyáron költöztem Hajdúszoboszlóra, így már csak postai úton ért el hozzám a válasza. A nekem írt levelét tisztelettel őrzöm ma is:

„Kedves Asszonyom, kedves Éva!

Először is hadd mondjam: vállalkozása, férje hagyatékának összegyűjtése, válogatása, a kötet megszerkesztése, fényképekkel való illusztrálása megindítóan szép munka. Fájdalmasan szép, hogy egy, úgy tetszik, kivételes, kikezdhetetlen társ-kapcsolat érzik benne, de mögé oda kell képzelnem egy eleven, rokonszenves szellem testi bajait, nyomorúságát, korai halálát. Jól tette, hogy ezt a gyűjteményt kapcsolatuk emlékére közzétette. Az írások azt sugallják, hogy férje eleven szellem volt, mindig megnyilatkozni vágyó gazdag érzelmi életet élt, s hogy szükségét érezte, hogy érzelmeit, gondolatait nyomban kifejezze. Mondhatnám, napi szükséglete volt az írás, a vers. Akadálytalanul jött ki belőle a líra.

De éppen ebben van a gyengéje. Én legalábbis kevésnek gondolom a vallomásos költészetet. Nagyszerű sorok, részletek, képek keverednek olcsóbb, közhelyesebb megoldásokkal. Az sem szerencsés, hogy csak a magyaros, ütemhangsúlyos formákat használja. Könnyű szavú énekes volt, ez is jó, de még jobb lett volna, ha jobban megmunkálja a verset, ha nem enged egy-egy rím csábításának, ha nemcsak egy dallamot akart volna megszólaltatni, hanem többszólamúságra törekszik.

Cikkei, különösen a Debrecenhez, Debrecen irodalmi múltjához kötődő írásai, a Csokonairól, Adyról szólók, a Móricz arcképét felvázolók nagyon tetszettek. Örültem, hogy a képzőművészetre is volt figyelme.

Budapest, 2008. 08. 18                      Kezét csókolja tisztelő híve: Lator László

 

LATOR LÁSZLÓ VERSEI 

ADD NÉKEM GYÖNGESÉGEDET 

A kimondatlan szó kínoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homlokú gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szívem
nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homlokú gyermek!


                                   A KERT

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyönyöréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

 

Lator László (Tiszasásvár, 1927. november 19. –) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista. Isten éltesse a magyar költészet nagy tanárát! 

Megjelent: a Szókimondó 2017. augusztusi számában

Megjelent a Szókimondó 2017. augusztusi számában.

Feliratkozás a hírlevelünkre