PETŐFI DEBRECENBEN

 

 

 

BIELICZKY JOÓ SÁNDOR

PETŐFI DEBRECENBEN

Tűz és láng

 

Petőfi Sándor nevével és költészetével először az elemi iskola harmadik osztályának tankönyvében találkoztam „hivatalosan”. A tanítóm választása rám esett, s így én szavaltam el az év végi vizsgán Petőfi Anyám tyúkja című versét. Nem voltam sem jobb, sem pedig rosszabb szavaló osztálytársaimnál, ösztönösségemhez jó útravalót kaptam kiegészítésül kedvelt tanítómtól és a nagyapámtól. Ekkor még nem értettem, de éreztem a vers szépségét, meleg, szívhez szóló hangulatát, azt a mondanivalót, amit az én anyám is megfogalmazott háziállatai láttán, azzal a különbséggel, hogy ő prózában dicsérte, vagy korholta őket.

A vers hangulata tovább lombosodott, lobogott bennem későbbi tanulmányaim során.

Középiskolás koromban hatott tudatom formálására, magatartásom fejlődésére a vers. Petőfi forradalmár bátorsága, példaképpé, eszménnyé vált bennem és előttem. Nem tudtam benne különválasztani a művészt, a jövőbe látó zsarátnokot, a csillagrendszerek földre álmodóját  – és a politikus forradalmárt. Ő így volt teljes egész, harmóniában és viharban is egy.

Százötven évvel ezelőtt – 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Az egyszerű nádfedeles házból az utcára szüremlett mécsvilág sápadt fényében adott életet gyermekének Petrovics Istvánné Hruz Mária. Ki gondolta volna még akkor, hogy az a vékonyka kisfiú két évtized elteltével országos hírű költő lesz, szabadságharcos, forradalmár. Később pedig költészetével meghódítója a világnak.

Petőfi az 1840-es években több alkalommal megfordult és huzamosabb ideig is tartózkodott Debrecenben. Ezekről az emlékekről szeretnék most beszámolni.

 

Először 1842-ben jó barátjával, Orlai Petrics Somával határozták el, hogy megtekintik a kálvinista Rómát. A Hatvan utcai sírkertben Csokonai sírjánál a következőket jegyezte fel:

„Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszínű fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete sírkövén. Szemeim odatapadtak és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom felett.” Aztán tovább indultak a Hortobágy fele. A hortobágyi puszta egyszerű szépségei lebilincselték a költő lelkét s ekkor született a Hortobágyi kocsmárosné angyalom kezdetű hangulatos költemény.

Petőfinek nemcsak irodalmi, hanem színházi tervei is voltak.

1843-ban egy fordításért nagyobb összeget kapott. Ebből vásárolt frakkot, fekete nadrágot, és még sok minden mást, ami egy színész ruhatárához szükséges (ál szakállt, parókát, kék trikót, festéket). Nagy reményekkel jött le Pestről Debrecenbe a színigazgatóhoz, hogy beszegődjön vándorszínésznek. 1843 októberében egy Bihar megyében vándorló színtársulathoz csatlakozott, faluról falura járt, kocsmák rögtönzött színpadán szerepelt jelentéktelen kis epizód szerepekben. Színészi ambíciói nem jártak sikerrel. Egyik levelében többek között ezt írta: „Már Székelyhidán sem játszhatám, s nincs is reményem, hogy egyhamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyöngülve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan bele kerül két-három hónapba. Egész csontváz vagyok. Így tengek ínséges állapotban, s itt kell a telet Debrecenben töltenem.”

November végén lázas betegen jött ismét Debrecenbe. Egy barátja (Pákh Albert jogász, nevelő) szerzett neki egy szerény szobát a Várad utca végén. (A mai Béke útjától a nagyállomásig terjedő utca volt ez.) Életének legínségesebb, legfázósabb napjait töltötte el Fogas Józsefné színházi jegyszedő lakásán. Az idős asszony gondozta, fűtött, mosott rá. „Ha nem tette volna – írta egyik innen küldött levelében Petőfi – most a levelet a másvilágról írnám.”

Később az Egy telem Debrecenben című versében így emlékezett erre a nehéz korszakra:

                                   „S az volt derék,

                                   Ha verselék!

                                   Ujjam megdermedt a hidegben,

                                   És ekkor mire vetemedtem?

                                   Hát mit tehettem egyebet?

                                    Égő pipám

                                   szorítgatám,

                                   Míg a fagy végre engedett.”

Düledező, ritkán befűtött kemence padkája az íróasztala, ablakát jégvirággal vonja be a szigorú debreceni tél, s ha megdermedt ujjaival megkaparja a jégvirágokat, tekintete a temetőre esik.

Temetésre szól az ének,

                                   Temetőbe kit kísérnek?

                                   Akárki! már nem földi rab,

                                   Nálam százszorta boldogabb.

Itt írta e sorokat, hol „szenvedései síró gyermekét” a fájdalmat dalaival altatja el.

„Élő halottnak” festi magát, „aki már senkit sem gyűlöl, senkit sem szeret”. Senkit?

S egy másik versében, kezét a gyertya lángjánál, vagy a pipájával melengetve, mindjárt meg is felel önmagának:

Tied vagyok, tied hazám!

                                   E szív, e lélek:

                                   Kit szeretnék, ha tégedet

                                   Nem szeretnélek?

Mikor az egészsége annyira helyreállt, hogy a Református Kollégiumba látogathatott, idejének legnagyobb részét az akkori olvasó szobában töltötte. A műveltségét gyarapította, sokat olvasott és franciául tanult. Ám ami a legfontosabb, a kényszerű pihenés alatt húsz verset írt, melyeket szép gyöngybetűkkel füzetbe másolt, és ezzel az „útipoggyásszal” indult vissza Pestre, 1844. február 20-án. Illyés Gyula írta: „Kemény a debreceni megpróbáltatás, de már csak olyan, mintha a sors csak azért ejtette volna ily mélyre a költőt, hogy lendületet véve, annál magasabbra hajíthassa. Ez az utolsó állomás, az utolsó kapu a diadal előtt.”

A debreceni fiatalok egy kopott vászontarisznyával és hosszú juhászbottal lepték meg, s elkísérték a város végéig. Búcsúzásul a távozó költő után a Szerelem, szerelem című versére komponált dalt énekelték el.

Petőfi sokáig emlegette az itt töltött sanyarú napokat, például a Hajh, Debrecen, ha rád emlékezem kezdetű versben. Az öreg kis ház, ahol Petőfi lakott, nem áll már. Elvitte a háború vihara. Az emléktábla a helyén épült modern állomás egyik szárnyépületén látható. Az itt töltött hónapok emlékére helyezték el az állomás előtti térre Petőfi szobrát (Medgyessy Ferenc szobrászművész alkotását), s róla nevezték el a teret Petőfi térnek.

Büszkék vagyunk arra, hogy Petőfi költészetének fényéből a „hideg telű” Debrecennek is kijutott. Ám ez a költészet nem fakult meg, tűz és láng most is, – s ez a fény átsugárzik a késői századokra.

Debrecen színházi történetéhez tartozik az a sokat emlegetett és érdekes epizód, amelynek fő szereplői Petőfi Sándor és az akkoriban itt játszó Prielle Kornélia voltak. Petőfi másfél napig időzött 1846 novemberében Debrecenben, elment a színházba is, ahol nagy ünnepléssel fogadták a költőt, Prielle Kornélia pedig Petőfi egyik megzenésített dalát énekelte el rögtönözve. A hírtelen természetű, lobbanékony költő heves szerelemre gyulladt a fiatal színésznő iránt – hozzájárult ehhez némi dac is: kósza hírekből arról értesült, hogy Szendrey Júlia máshoz akar hozzá menni – és rövid úton, még a színházi előadás közben nőül kérte Prielle Kornéliát. Rögtön sietett is a református paphoz, s minthogy az engedély nélkül nem volt hajlandó azon nyomban összeadni a fiatalokat, a katolikus papnál próbálkozott. Itt sem volt azonban több szerencséje, és a költő „dolga-végzetlen” tért vissza Pestre. Ha bármelyik vallás debreceni papja kevesebb aggályoskodással mérlegeli az előírásokat, Petőfi sorsa másképp alakult volna.

Az 1848-49-es szabadságharc idején a Kormány Kossuth vezetésével Debrecenben ülésezett. Petőfi kapitányként jött Debrecenbe a századához. Egyszerre fiatal férj és forradalmár. Szabadság, szerelem – ez a két nagy érzés hevíti. Itt írta nagyhatású, harcra buzdító és politikai költeményeinek egész sorát. Pl. Akasszátok fel a királyokat, Itt a nyilam, mibe lőjem,

Az egész világ a harcmezőn, Európa csendes, újra csendes, Vesztett csaták, csúfos bukások című költeményeit.

A Batthyány utca 16. számú ház falán vörös márványtáblát látunk, azt hirdeti, hogy Petőfi Sándor és családja itt lakott 1848-49 fordulóján. Petőfi a hadi események miatt menekítette ide Erdődről várandós feleségét. Itt született meg Petőfi Zoltán 1848. december 15-én. (Ha visszaszámolunk – éppen március 15.-e után, pont kilenc hónapra!) Néhány nap múlva megérkezett hozzájuk Arany János és felesége, mert ők lettek Petőfi fiának keresztszülei.

Az eseményre Petőfi Sándor jóízű feljegyzésben emlékezett meg.

„Zoltán fiam 1848. december 15-én született, déli 12 órakor, Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született, s mi több: pénteki napon. Maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek, de Ipam és Napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem.”

Innen, a Batthyány utcai házból indult a harctérre, Bem tábornokhoz, történelmi sorsa, Segesvár felé, ahonnan többé nem tért vissza. 1849. július 31-én esett el a segesvári csatatéren. Nem élt meg három évtizedet sem, de két forradalmat is megvívott a magyar hazában. Új népi költészetet teremtett és diadalra vitte 1848 márciusát. Hét esztendő sem jutott neki a költői alkotópályán, – mégis! Teljesebb életművet alig ismer a világirodalom.                                                                                              (Debrecen, 1973. január)

 

 

 

Petőfi Sándor – Móré Mihály rajza

Megjegyzés: Bieliczky Joó Sándorra már gyermekkorában is nagy hatással volt Petőfi Sándor költészete. Példa rá a 14 éves korában (még Joó Sándor néven) írt verse:

Joó Sándor:

BORT IDE

Bort ide a billikomba!

Bort ide az asztalomra

Hozzatok!

 

Hangját halljam a zenének

– Isten tudja meddig élek –

Vigadok!

Míg tüzes vér lakik bennem,

Míg lesz nékem hű szerelmem

Udvarlok!

 

Míg lesz nékem áldott hangom

Én a nótát el nem hagyom

Dalolok.

Úgy is cudar ez az élet

Tőle semmit nem remélek

Búsulok!

Bort ide hát, hé legények!

Legyen mámorosb az élet

Mulatok!

(Megjelent a Független Hajdúság c. hetilapban 1944. június 24-én.)

Bieliczky Joó Sándor:

 CSILLAGOKBA SZIKRÁZOTT

 

Most néma torkú a Tisza csendje,

fagy-dalú hideg a végtelenje,

szürke didergés a jég zenéje,

suhanc emlékem köröz tükrére.

 

Petőfi itt állt nyűtt körgallérban

nyílhegyű szélben, félig aléltan

léptei alatt virágzott a hó

még nem várta a nász-tüzű Koltó.

 

A messzeségek zengő útjait,

a puszták odvas gémeskútjait

versbe álmodta s a csillagokba

szikrázott villám-pengéjű kardja.

 

Őrzik a barna-mosolyú puszták

férfi dühének szilaj vulkánját,

a szelíd tanyák lelke énekét

ágyúk harangja rakéta nevét,

 

az utak pora csizmája nyomát

a sarjúrendek égő nyomorát,

a fodros mezők álmai helyét

s a túlsó partról átnyújtja kezét.

(Debrecen, 1973. január 12.)

 

Megjelent a Szókimondó 2017. júliusi számában

Feliratkozás a hírlevelünkre