Emlékezzünk Arany Jánosra és Kodály Zoltánra

Kétszáz éve született és százharmincöt éve hunyt el Arany János. Százharmincöt éve született, és ötven éve hunyt el Kodály Zoltán. A Főnix Versmondó- és Népdalkörben úgy terveztük, hogy 2017. december 16-án (Kodály születésnapján) a Kulturális Központ Zenetermében emlékműsorral tisztelgünk a magyar kultúra két óriása előtt.

 

Felkészültünk Arany János legszebb verseivel (Vörös Rébék, Visszatekintés, Lejtőn,

A tudós macskája, Családi kör, Tölgyek alatt, Epilógus, A tamburás öregúr), valamint a Kodály Zoltánról írt versekkel (Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez, Csorba Győző: Kodály, Nagy Gáspár: Kodály és Illyés ünnepére, Weöres Sándor: Kodály Zoltán,

továbbá, Bieliczky Joó Sándor két versével: Kodály Zoltán, és A Nemzeti Múzeum előtt)

 

Arany János 1882-ben halt meg, amikor Kodály Zoltán született. Kodályra ez a közös évszám nagy hatással volt. 1907-ben írta: „Arany János az én doppelgängerem (hasonmásom) és előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka.” Mondhatjuk úgy is, hogy Arany János utódja Kodály Zoltán lett, illetve, hogy Kodály Zoltán elődje Arany János volt. Kettejük életéből emelünk ki néhány fontos eseményt.

Szerb Antal írta Arany Jánosról: „Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.” Élete a mai Romániában lévő Nagyszalontáról indult, és Budapesten, mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára halt meg. A magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, és a legnagyobb magyar balladaköltő. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett, pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt. Most azonban a „dalgyűjtő és dalszerző” Arany Jánosra emlékezünk.

 

ARANY ÉS A ZENE

Arany János önművelő szorgalma és tehetsége révén meglepő zenei jártasságra tett szert. 1833-tól a Debreceni Református Kollégium tanulója volt, ahol zenét és kottaismeretet is oktattak. Majd rövid időre felcsapott színésznek, gitározni tanult, és szép, csengő hangon énekelt. Az általa ismert dallamokat, egyszerű akkordokkal, barátai körében maga adta elő.

 

A Kisfaludy Társaság 1860-ban Arany Jánost választotta meg igazgatójának, s ettől kezdve a fővárosban élt. Megismerkedett Bartalus István zenetörténésszel, aki a továbbiakban fontos szerepet játszott „dalköltő” életében. Bartalus 1871-ben népköltészeti gyűjtést indított. Arany János valószínűleg az ő ösztönzésére kezdte leírni, kottába rögzíteni gyermek- és ifjúkora dalait, amelyekre szívesen emlékezett. 149 dallamot: a maga által gyűjtött népdalokat, valamint társas dalokat, kántáló dallamokat és gyermekdalokat (ő réjáknak nevezte) szöveggel együtt a dallamát is lekottázta saját kezűleg. Arany János értékes kéziratos dalgyűjteménye szerencsénkre megmaradt – a Pedagógiumnak nevezett budai tanárképző főiskola könyvtárában, Bartalus Istvánnak, az intézet volt zenetanárának hagyatékában.

 

Arany János azonban maga is komponált dalokat saját, valamint Petőfi Sándor, Amade László, Kölcsey Ferenc és Bartalus István verseire. Ezeket titokban tartotta, csak otthon a felesége énekelte, az ő gitárkíséretével. Arany Jánosnak az 1874–1882 közötti évekből 19 saját dala maradt fenn. A lekottázott, kíséret nélküli dalokat azzal adta át Bartalus István zenetörténész barátjának, hogy csak halála után hozhatja nyilvánosságra.

Bartalus István 1883. január 31-én (a költő halála utáni évben) a Kisfaludy Társaság ülésén ismertette az Arany hagyatékában maradt dalokat. Láng Fülöp operaénekessel és az ő zongorakíséretével tízet be is mutattak.

 

ARANY JÁNOS NÉPDALGYŰJTEMÉNYE

Közzéteszi Kodály Zoltán és Gyulai Ágost

1917-ben Nagyszalontán ünnepséget terveztek a költő születésének századik évfordulójára. Sebestyén Gyula 1916-ban országos mozgalmat indított, Arany János népdal-gyűjteményének megmentése érdekében. Össze akarták gyűjteni azokat a dalokat is, amelyeket Arany János hallhatott Nagyszalontán. Kodály Zoltánt is felkérték a gyűjtő munkára, aki erre később így emlékezet: „A közlendő dallamokra nézve azt az irányítást kaptam, hogy lehetőleg azt válogassam össze, amit Arany János ismerhetett.” A nagyszalontai gyűjtés azonban késett, a háború miatt 1918-ra halasztották az Arany-ünnepet is. Évtizedeknek kellett eltelnie, mire a kötet megjelenhetett.

Arany János népdalgyűjteménye végre 1952-ben, Arany halálának 70. évfordulóján, a 70 esztendős Kodály Zoltán hathatós segítségével jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

Akkor ezt írta Kodály: „Senki sem veheti túlzásnak, ha azt mondjuk, súlyos mulasztás volt ilyen sokáig kéziratban hevertetni e gyűjteményt”.

A kézirat kritikai igényű sajtó alá rendezésére és a szükséges jegyzetek megírására Gyulai Ágost irodalomtörténész és Kodály Zoltán kapott megbízást. A kiadás a Kodály által széljegyzetelt példány hasonmása. A gyönyörű kötet 149 dal kottáját és szövegét, valamint Arany János 19 saját dalát is tartalmazza.

2011-ben jelent meg a kötet újabb hasonmása a Kodály Archívum és az Argumentum Kiadó közös kiadásában. Felelős kiadója Kodály Zoltánné és Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója.

 

Arany János tehát nemcsak költő, hanem népzenekutató, és egy kicsit dalszerző is volt.

Néhány dalának nem ismerjük a szövegíróját. Két olyan dalt is szerzett, amelyet népdalnak tartanak. Az egyik: Zöld erdőben, zöld mezőben sétálgat egy páva, a másik pedig a híres Erdő mellett estvéledtem kezdetű dal. Erre maga Kodály talált rá „népdalként” Pásztón 1922-ben. Kórusműként fel is dolgozta Esti dal címmel. Kodály Zoltán csupán két Arany-verset zenésített meg, de számos népballadát emelt át a művészi zene világába, s ezekben ott rejlik Arany-hatása is.

Arany János költő lelkébe beépültek a dalok, ezek nyoma megtalálható több kései versében is. Zenés önéletrajzát pedig a Tamburás üregúr című költeményében írta meg.

1877. július 12-én jegyezte be a „Kapcsos könyvbe” és az Őszikék című kötetben jelent meg a költő halála után.

 

ARANY JÁNOS: A TAMBURÁS ÖREGÚR

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerű dal, édesdeden ömlő
– Tiszta remekké magába’ szülemlő –
Pendül, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vigaszt;
A hitújítás kora szülte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed –
Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önként húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tűnődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiülsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

*

Feliratkozás a hírlevelünkre