VIDA LAJOS EMLÉKEZETE

BIELICZKYNÉ BUZÁS ÉVA

VIDA LAJOS EMLÉKEZETE 

„Fáradtságom adom az esti árnynak,

 Színeimet vissza a szivárványnak.

            Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.”

(Reményik Sándor: Végrendelet – részlet)

B.É. Éppen tíz éve van annak, hogy – 35 évi budapesti élet után – visszaköltöztem gyermek- és ifjúkorom kedves városába, Hajdúszoboszlóra. Ilyen hosszú távollét után izgalmas dolog volt felújítani emlékeinket hajdani gimnáziumi társaimmal, és ismerkedni, barátságot kötni új emberekkel.

Budai Gyula az unokabátyám ajánlotta, hogy ismerkedjek meg Vida Lajossal. (Aki szegről-végről rokonunk is, mert Lajos nagybátyja Budai lányt vett feleségül.) Az egyik régi iskolatársam, Tóth Barna is úgy gondolta, hogy Vida Lajost, a Szókimondó felelős szerkesztőjét biztosan érdekelni fogja az én tevékenységem, és megadta neki az elérhetőségemet. A kapott információk alapján Lajos hívott telefonon és eljött megnézni az Emlékszobát. Hosszan beszélgettünk, jegyzetelt, fotózott és jó barátokként váltunk el. Búcsúzáskor magával vitte Bieliczky Joó Sándor válogatott verseit, írásait tartalmazó kötetet.

Ez alapján a Szókimondó 2009. decemberi számában már megjelent három vers.

Azt is említette, hogy a januári számban megemlékeznek a férjemről (mivel decemberben lett volna 80 éves). Én csak rövid szövegre számítottam. Ám könnyekig meghatódtam, amikor 2010. januárban bekopogott hozzám 10 db. Szókimondóval – ráírva: Bieliczky Joó Sándor-emlékszám. Ilyen örömet el sem tudtam képzelni.

Barátságunk folytatódott, néha Ő jött el az Emlékszobába, néha én mentem el Lajos egy-egy irodalmi estjére. Hajdúszoboszló kulturális életébe való beilleszkedésemet részben ő segítette. A kapcsolat azonban főleg számítógépes levelezéssel (e-mailen) folytatódott. Úgy érzem, érdemes a levélváltásainkból idézni, mert beszámolt benne egészségi állapotáról, és írói terveiről. Jól estek azok a mondatok, amelyekben férjemet és engem méltatott, de most illendőbb leveleiből azokat a sorokat idézni, amelyekből kitűnik munkaszeretete, valamint természet- és szülőföldje iránti rajongása.

  1. május 9. Kedves Éva, örömmel olvastam soraid. Az utóbbi hónapokban nagyon elszigeteltem magam a világtól, sőt barátaimtól is. Úgy érzem, hogy eddigi életemben háttérbe szorult a család, most már szeretnék többet együtt lenni velük. Abbahagyott írásaim fejezgetem be, írok a Szókimondónak, kutatgatom a szülőfalum múltját, hiszen oda is adós vagyok.

 

 

B.É. 2013. január 21-én a Kulturális Központban mutatták be Vida Lajos Szilfákalja utca című könyvét. Valamennyi írás eredetileg a Szókimondóban, Hajdúszoboszló kulturális havi folyóiratában jelent meg. Köztük van Az ismeretlen szoboszlói költő, Bieliczky Joó Sándor is. Emberséggel, szívhez szólóan mutatta be életét és költészetét.

Drága Lajos! Amióta Hajdúszoboszlón lakom, kétszer hatódtam meg a könnyekig.

Először 2010. januárban, amikor elhoztad a Szókimondó Bieliczky Joó Sándor emlékszámát. És most, amikor a Szókimondó májusi számában megjelent Buzás Éva című írásod. Úgy írsz rólam, mintha valóban ősidők óta ismernél, a mondatok a lelkedből jönnek.

  1. július 18. Kedves Éva! . Én is foglalkozom a múltammal, gyökereimmel, hogy miért pont ilyen lettem, amilyen vagyok. Nagyon kevesen tudják, hogy minden időmet egy regény megírására fordítom. A történet Szoboszlót mutatja be, 1610-től 1680. január 8-ig.

Úgy gondoltam, hogy egy-egy fejezet elkészülte után, te lennél az első olvasóm, illetve a második, mert első a nagylányom.

A Szókimondóban olvastam Japánakác Hajdúszoboszlón című cikked, szép ívű, romantikus, de nagyon őszinte írás, s ez adja az olvasóra gyakorolt hatását, hiszen sokunk lelkében ott vannak a japánakácok, a tölgyek, az erdők, a vízpartok. Elmúltak ugyan, de éppen úgy élnek bennünk, ahogy évenként virágoznak a japánakácok. Amíg ilyen japánakácaink vannak, addig megmarad bennünk a jóság, a figyelem mások iránt, akiket szeretünk.

  1. november 1. Kedves Éva! Az egészségemmel nem dicsekszem, de mostanában nem panaszkodom, új nyavalyám nincs, a régieket megszoktam, örülök az életnek, s amennyire az idő engedi, dolgozom. Viszonylag jól haladok a könyvemmel.
  1. szeptember 28. Kedves Éva, régen írtam, utolsó leveled még Hamburgban olvastam.

Kész van a könyvem, várhatóan október második felében jön ki a nyomdából.

A címe: Palló a Köselyen. Szoboszló hajdúváros történetét jeleníti meg a XVII. századból, valós történelmi események és személyek felidézésével. Engem a történelem, az izgalmas kalandok, a szerelem mellett olyan emberi tartalmak is foglalkoztattak, mint a haza, a szülőföld, a szabadság, a hűség, a helytállás, az összetartozás, a hatalom és az egyes ember felelőssége.

Mostanság nem hallottam felőled, remélem jól vagy, egészséges és mindig munkára kész. Várom, hogy milyen új munkával lepsz meg, én fiú létemre mindig kifecsegem a terveim.

A feleségem itt van velem, ez nagyon jó, a jelenléte erősít engem, s ketten most többet érzünk az élet szépségeiből. Szeretettel és barátsággal üdvözöllek: Lajos

  1. május 23. Kedves Éva, hálásan köszönöm, hogy a facebookon állandóan napirenden tartod a könyvem. Nem sokára jön egy másik, mely Biharba viszi az olvasót. Már nagyjából készen van, kiadóra vár.

 

  1. október 18. Kedves Éva! Régen találkoztunk, levelet is régen váltottunk, ezért most úgy gondoltam, hogy téged kérlek meg, hogy olvasd el és javítsd ki az újabb regényemet.

Nem véletlen a választásom, hiszen Bihar vármegyéről, főleg Pocsajról szól, de benne van Konyár és Kismarja, (a te szülőfalud és gyermekkori helyszíned is.) Természetesen csak akkor, ha vállalod. Az utolsó javítás előtt van még, éppen ezért lenne szükségem a véleményedre. Kérlek, írd meg, ha vállalod.

B.É.: Kedves Lajos! Nagyon vártam már, hogy elkészülj a könyveddel. Természetesen boldogan elolvasom!

  1. október 28. Kedves Lajos! Tegnap az unokatestvéreimmel együtt látogattuk meg rokonaink temetőit Bihar megyében. Autóval átmentünk Pocsajon is. Közben elmeséltem barátságunk történetét, hogy itt születtél és most regényt írtál szülőhelyed hajdani történetéről.

Kedves Éva! Jó hogy megírtad a Pocsajon való átutazásod. Vasárnap mi is a temetőket jártuk a feleségemmel. Természetesen Pocsajban is voltunk. Elmentünk egészen a román határig. Szép volt az út, lelkileg is feltöltődtem. Visszajött a gyermekkorom szilaj szabadsága, amely csak abban a korban létezik, amíg az életnek csak boldogságát érezzük, amikor még nincs kényszer, távol vannak az írott és az íratlan törvények. Elautóztunk a valamikori családi föld, a tölgyes erdők, a nádasok és végtelen mezők mellett. Kiszálltunk a kocsiból és teleszívtam a tüdőmet azzal az édes levegővel, amit csak szülőföldön vehet magához az ember. Imádkoztam is azért a földért, meg az esendő önmagunkért ott a végtelen kék ég alatt.

B.É. A levél-részletekből is érezni lehet, hogy Vida Lajos volt az egyik legjobb barátom. Megrendített a halálhíre. Közös terveink voltak még – amelyek már örökre elmaradnak.

De legjobban embersége, barátsága fog hiányozni. Nagyon fáj, hogy elment.

Befejezésül Fekete István Hallgatom a szívem című verséből idézek, mintha Vida Lajos üzenne:

„Jól tudom: a fényt a szemem itta, / a dalt a fülem fogta, / a simogatást a kezem érezte,
szép utakon a lábam vitt, / és a gondolatok a fejemben születtek, / mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, / és belőle lett minden, ami Szeretet.”

 

 

 

Feliratkozás a hírlevelünkre