GONDOLATOK JÚLIUS 7-ÉN – 1.rész

SIMON ISTVÁN EMLÉKÉRE

(Bazsi, 1926. szeptember 16. – Sümeg, 1975. július 7.)  Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő. 1948-tól Népi-, majd Eötvös-kollégistaként a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1952-ben kapott magyar–német szakos tanári oklevelet. Tanítani szeretett legjobban. „Olyan költő volt, aki közben szakadatlanul tanár, népének nevelője akkor is, ha történetesen egyéb, igen bokros teendői közt nem ülhet katedrán.”

– Mikor írsz, hol írsz?

– Verset csak éjszaka tudok írni, nappal prózát írok. Prózát, látod, nappal is lehet írni. De már rájöttem, miért van így… Valamikor újságíró voltam, s amikor hazaérkeztem, nem tudtam aludni. Verset írtam. Megszoktam ezt a helyzetet. Itt, ennél az asztalnál (kicsi, pácolt íróasztalára mutat) csak verset írok, prózát inkább a presszókban.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nagyon nehezen. Rájöttem, milyen nehéz egyszerűen írni. Mire én elfogadom, mint olvasó. Egyszer azt mondta nekem egy tanárnő: „Azért szeretem magát, mert olyan egyszerűen, könnyen ír”. – Ránéztem. – „Asszonyom, ne haragudjon, a Laci öcsém című versem első két sorát egy hétig írtam.”

„A fényes szelek nemzedékével érkezett az irodalmi életbe. Pályakezdő versei a falusi élet idilli képei. A forradalom utáni időszak lírai önelszámolásra késztette. Az 1960-as, 1970-es években az életképszerű jelenetezést gondolati igényesség váltotta fel, az elmúlástudat problémái foglalkoztatták.” (Részletek az internetről)

 

Simon István költészetének nehézségeiről és örömeiről így vallott:

SIMON ISTVÁN: AZT A DALT KERESEM

 

Ecset volt először az álmom,
hogy uralmam alá hajtsalak
titokzatos tér a világon,
ezer forma s formátlan alak,
fű, fa, föld és homorú égbolt.
Hiába – az ecset kevés volt.

S költő lettem, ellenedre, sors,
és hallottam, átkod mennydörög:
“Merészségedért szörnyen lakolsz,
büntetésül szívedet örök
éhségre, szomjra kárhoztatom –
menj csak, rágódj az örök dalon!”

S róttam, írtam a verset, a dalt,
s mindig azt hittem: az utolsó
az igazi, – melyben hó szakadt,
vagy táj volt, vagy béres-koporsó.
Mert vers lett nekem a fű, fa, föld,
és az éhség mindjobban gyötört.

Iskola vagy kapálás után
papírnak estem láztól égve.
Öt érzékem, mint öt hű kutyám,
szimatolt fel a mindenségre,
s ha kész lett újra egy: keserves
búval hajoltam le e vershez.

Mert csak törmeléke lett annak,
amit bennem te, költő, áhítsz.
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.

S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak már csatasorba.

Remegve és űzve azért hajt
az olthatatlan örök éhség.
Írtam, elsírtam egy marék dalt
eleddig is, de végül mindég
csak hajtogattam: nem, nem ez ő,
majd a másik, a következő.

Amit holnap írok, és holnap
úgy érzem, amit holnapután.
Gyűlnek a versek, és ritkulnak
a hajszálak már a koponyán,
s minden reggel bízván kelek fel,
hogy én mégis megírom egyszer.

Lehet, hogy épp az utolsó
lenne majd, s azt el kell hogy vigyem.
Lelakatolja a koporsó,
s nem olvashatja már senki sem.
De bennem volt, hisz égetett, gyötört –
milyen kár, hogy elnyeli a föld!

 

Feliratkozás a hírlevelünkre