Helyi érték

Papp András

Helyi érték

Verstemplom pillérei – Bieliczky Joó Sándor válogatott versei

 

Egy olyan lelki és szellemi közösség, amelynek lelke az irodalom, a szívhangja a zene. Egymáshoz álmodott minket a Sors. Csak tartson sokáig ez az álomvalóság, valóságálom. […] Tied a vers velem együtt. Vigyázz ránk, őrizz minket! Mi is vigyázunk rád. Te nem téma, te valóság, eszmény, hit vagy a versben, verseimben. Te magad vagy a vers! Egyszemélyes önmagad[1] – tesz szerelmi vallomást Bieliczky Joó Sándor a Zsoltárként és a Velem gyötrődve című versek magyarázó jegyzetében húsz év után is feleségének, 1980-ban, aki arra kérte férjét, hogy ne csak keltezze a friss műveket, hanem a keletkezés körülményeit is rögzítse néhány mondatban. Részlet az utóbbi versből[2]:

 

Sorsommá gyúrtam belőled magam,

Nélküled már lélek-hazám – visszhangtalan.

 

A fenti sorok alapján mondhatnánk, hogy a férjét túlélő, annak irodalmi hagyatékát feltáró özvegy lelke a megmentett versekkel bizonyára nem hangtalan, és nem visszahangtalan. Hiszen egy posztumusz megjelenő könyvet akár távoli visszhangként is értelmezhetünk.

Egy költői sors utólagos beteljesülésének is tekinthető egy posztumusz verskötet. Mintha az élet szolgáltatna igazságot annak, aki már nincs, aki életében nem kaphatott ilyen nyomdai „elégtételt”. Az alkotó halála után megjelenő verseskötet azonban sohasem lehet igazságszolgáltatás, inkább az életnek egy olyan ajándéka, amiben a költő közvetlenül ugyan már nem részesülhet, de néhány maiaknak hiánypótlásként, jövendő olvasóknak pedig öröméül szolgálhat. Bieliczky Joó Sándor posztumusz könyve a név megőrzése az oeuvre tükrében – ami a feleség ajándéka. Ez a több évig tartó nagy munka nem valamiféle végakarat utólagos kipipálásának tekinthető, sem annak, hogy a tovább élő hitves saját lelkiismeretét megnyugtassa az elvégzett feladattal, hanem inkább mondanám egy kivételes szerelem végső, intellektuális egyesülésének a líra emelkedett dimenzióiban. A távlatot nyitó emlékek, a feleségben tovább élő férj, az érzelmi-intellektuális partnerség teszi így teljessé közös életüket, aminek megtartása a költő távoztával már csak szellemi síkon lehetséges.

Bieliczky Joó Sándor 1929. december 12-én született Hajdúszoboszlón és Budapesten hunyt el 53 évesen, 1983. május 8-án. Az életút évszámokban tényszerűen rögzítve van a kötetben, ismertetve lett a Szókimondó korábbi számaiban, megtalálható a feleség által fenntartott fonix-sarok.hu honlapon, én itt most csak a legfontosabb változásokra térnék ki röviden, amelyek egyben korszakhatárai is voltak Sándor költészeti életművének. Szoboszlóról Debrecenbe, onnan a fővárosba került az egyetemre az ötvenes évek elején, ami összességében négy tanulmányi év után váratlanul véget ért. Kecskeméten lett újságíró, közben megismerkedett Szoboszlón Buzás Évával. Az 56-os forradalom Kecskeméten érte, több verse is született ekkor, aztán a számonkérés, az egzisztenciális ellehetetlenülés miatti félelmében belépett a kommunista pártba. Az újságírást 1962-től Debrecenben a Naplónal folytatta, ebben az évben vette feleségül Évát, miután elvált attól az asszonytól, aki a forradalom leverése utáni vészterhes napokban bújtatta a költőt. Kilenc évet töltött a debreceni szerkesztőségben, innen feleségével, édesanyjával és anyósával Budapestre költözött, ahol szintén újságíróként tevékenykedett haláláig. Versírás mellett irodalomtörténeti kutatómunkát is végzett, ezek a tanulmányok a válogatott írásokat tartalmazó gyűjteményes posztumusz kötetben szintén megjelentek. A különböző íróportrék fölvázolása, az életművekben való csöndes elmélyülés, az aprólékos kutatás kedvére való foglalatosság volt, s úgy tervezte, ha kiszabadul az újságírói robotból, leginkább ezzel szeretne foglalkozni.

Buzás Éva Konyáron született 1937. október 31-én. A 44-es debreceni bombázás idején költözött édesanyjával a szoboszlói rokonokhoz, itt járt iskolába, gimnáziumba, előbb a megyeszékhelyen, majd a fővárosban képezte magát zeneilg, tagja volt a Kodály leánykórusnak, de hangszál problémák miatt ott kellett hagynia a Zeneakadémiát, nem lehetett belőle operaénekes. Sándorral kötött házassága után egy debreceni üdülőben volt kultúros tizenegy évig, míg Pestre, pontosabban Budára nem költöztek. Ő a rádiónál helyezkedett el, zenetörténeti, rádiótörténeti sorozata Rádiófónia címmel 15 évig volt adásban, 2007-es nyugdíjba vonulásáig összesen 33 évet dolgozott a közszolgálati adónál. Közben zenei tárgyú írásokat is publikált, elsősorban zeneszerzőkkel készített interjúkat, illetve zenetörténeti kutatásait jelentette meg. A férj elvesztése új korszakot nyitott az életében, de még huszonöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy újabb váltással újra utat találjon a hitveshez, új alapokon és tartalommal teljesítse be kettejük közös életét: a 2007-es hazaköltözése után elővette Sándor füzeteit. Abban a férj nélkül Budapesten töltött negyed században együtt élt az édesanyjával és az anyósával, majd azok halála után az utolsó tíz évet már csakugyan magányosan töltötte; dolgozott tovább a rádiónál, másodállásban a tévé Híradó műsorába is besegített, még megvolt a folyamatos gondozást igénylő leányfalui menedék. Először 2000 pünkösdjén gondolt arra, hogy Sándor írásait rendszereznie kellene. Közös életük emlékeiről szóló kiadványokat jelentetett meg legkorábban, majd 2008-ban a férj válogatott verseit és írásait egy nagyalakú, fotókkal illusztrált kötetben. További öt év kellett ahhoz, hogy a verseknek az előzőeknél nagyobb gyűjteményét összeállítsa egy javított kiadásban.

Már itt az elején fontos kitérnünk a költő névhasználatára, ennek változataira, ahogyan azt a szerkesztő Buzás Éva is megteszi a könyv lapjain: a költő Joó Sándor néven született, de Bieliczky Sándor néven publikált. Korán elhunyt édesapja után vette föl a nevelőapa nevét, ám a feleség „visszaadta” születési nevét is, és lett Bieliczky Joó Sándor.

Róla az első híradás, folyóiratban újra megjelenő vers a Szókimondó 2009/12-es év végi számában jelent meg, hogy mindjárt a következőben Vida Lajos mutassa be az alkotót, közölve újabb verseket és életrajzi adatokat.[3] Később szinte folyamatossá vált a lapban az életmű egyes darabjainak a publikálása, a feleség, Bieliczkyné Buzás Éva visszaemlékezésének közlése[4]. A mind szélesebb körben ismertté váló irodalmi hagyaték akkori legújabb kötetének, a 2013-as válogatott verseknek az előszavát éppúgy Halász Ferenc írta, mint a következő évben megjelenő válogatott írásokhoz az utószót[5]. Halász igen jó ismerőjévé vált Bieliczky írásainak, így nem volt meglepő, hogy összehasonlító elemzésben vizsgálta Váci Mihály és Bieliczky költészetét.[6] Majd Egri László négy tanulmányban, különböző témába csoportosítva boncolgatta, összegezte Bieliczky írásművészetét.[7]

Hatalmas anyagról van szó; ha életében alkotói periódusonként kiadta volna a műveket, talán tíz kötetben sem fértek volna el a versek. Szigorúbb szerkesztői kéz rostálása esetén is lehetne négy-öt kötet. Általános gyakorlat szerint a költők, ha kellően termékenynek bizonyultak, ötven éves koruk tájékán adnak ki válogatott gyűjteményt, majd ha magasabb kort is megérnek, akkor pedig sorozatban az egész életművet, az összest. Közben készülhet monográfia is, akár kritikai kiadás is az alkotó irodalmi súlyának és fontosságának megfelelően. A posztumusz kötet a hátrahagyott, valamikor kötetbe fel nem vett, valamint az utolsó megjelent könyv után született műveket szokta tartalmazni. Magánkiadású posztumusz kötetnél viszont szinte minden egyszerre kerül a könyvbe.

Erre a kivételes érzékenységet követelő aprólékos munkára nem mindenki volna képes; bármilyen csodálattal, áhítattal és alázattal viszonyul is az özvegy az elhunyt géniuszához, képesnek kell lennie arra, hogy ne csak erőt és időt áldozzon a hagyaték gondozására, de jó érzékkel nyúljon hozzá: tudjon rendszerezni és válogatni, szerkeszteni és a publicitáshoz teret, lehetőséget teremteni, mi több, akár írni is, ha a munka megköveteli.

Halász Ferenc az egy évvel később, a 2014-ben megjelent válogatott írások utószavában azt írja, hogy egy szerető és hozzáértő feleség áldozatkész rendező munkája nyomán készült válogatást tart a kezében. Buzás Éva arra a nemes és szép feladatra vállalkozott, hogy tehetséges férje szerteágazó szellemi munkásságának hagyatékát sajtó alá rendezze. Fontos megállapítás, mert ha nincs az özvegy részéről ez az összegző munka, Sándor szanaszét megjelent írásait, dobozokba zárt kéziratait az idő bizonyosan szétmorzsolja, értő kezek hiányában az írásainak töredéke, verseinek egy-egy sora legföljebb szentjánosbogár fénnyel világítana az életmű nagy rengetegében, és szép lassan az is kihunyna, vagy lábjegyzetbe szorulna valamely irodalomtörténeti tanulmányban. Mindkét gyűjteményes kötetnek azonos címet adott az elhunyt munkásságát „szent hittel” gondozó özvegy: „Ez maradt belőlem…” – és alcímben tesz megkülönböztetést: Bieliczky Joó Sándor válogatott versei, majd a 2014-es kiadásban Bieliczky Joó Sándor válogatott írásai. A hangsúly a mulandósággal szembeállított, nem halónak, ércnél maradandóbbnak gondolt „ez maradt”-on van – azaz egy alkotó ember szellemi munkájának megőrzése könyvekben. Hogy ez a „maradék” mit is jelent mennyiségileg és minőségileg, az további elemzés tárgya lehet, mindazonáltal a jövő felől éppen irodalomtörténeti vonatkozásban sem lehetünk biztosak: hogy évtizedek múltán mi marad egy alkotó életművéből, életben tartják-e az akkor élők, milyen értéket képvisel majd a többszörös átértékelődés nyomán Bieliczky Joó Sándor, vagy bárki munkássága, nem lehet tudni, de a megjelent, megmentett írások lehetőséget adnak a jövő nemzedékének a kutatásra, vagy csak egyszerűen az olvasásra és műélvezetre. Halász Ferenc méltán adózik tehát elismeréssel a feleség hagyatékot gondozó munkája iránt, ám ez a tény és körülmény a vizsgált kötet tartalmát és szerkesztését illetően számos kérdést fölvet, amit egy recenzióban nem lehet megkerülni. Minthogy posztumusz kötetről beszélünk, jobban meg kell vizsgálnunk azokat a jellegzetességeket, amire az elhunyt költő már nem lehetett hatással.

Ezek legfontosabbika a válogatás, a szerkesztés és az „utolsókéz” problematikája: ami maradt, az valóban a költő utolsó beavatkozásának tekinthető-e. Kritikai kiadások aprólékos összevetésben, szinte nagyítóval vizsgálják a papírra vetett és nyomtatásban megjelent műveket, vagy azok minden változatát a jegyzeteléstől a véglegesnek tekinthető kötetben való elhelyezésig; minden vonás számít, legyen az tollhiba vagy széljegyzet, mindennek jelentősége van egy életmű feltárása közben az irodalomtudós kutató szemében.

A feleség több visszaemlékezése, kiadott könyve a 2013-as válogatott versek közvetlen előzményének is tekinthető: Átváltozás; A krónika (Én + Te = Mi) 2008; Bieliczky Joó Sándor válogatott versei és írásai 2008., valamint a könyvben folyamatosan felbukkanó magyarázó jegyzetek eloszlatnak minden kételyt a beavatkozást illetően, amire csak ráerősít a versekben időnként fölbukkanó hibák megőrzése, tehát utólag azok sem lettek javítva.

A könyv szerkezete: a korábban megjelent könyvektől és kiadványoktól eltérően a sűrűn tördelt versek sorát nem bontja meg fotókkal, családi albumból való néhány képet a kötet végén helyezett el, az elején nyitó portrét közöl a költőről. Egyetlen korabeli publikációt tesz közzé facsimile formátumban, a Független Hajdúságban megjelent első Bieliczky-verset. A ciklusokba rendezett művek valójában nem költészeti határpontoknak tekinthetők, hanem a költő élethelyzetének változásait, korszakhatárait követik három nagyobb csoportba sorolva: Gyermekkori versek: 1944-1949; Ifjúkori versek: 1950-1962 januárig; Férfikori versek: 1962. július 29 – 1983. május 8. A több mint 300 oldalt kitevő költemények után kapott helyet az alkotó évszámokba szedett életrajza, az első kiadás megismételt elő- és utószava, valamint ennek a második kiadásnak az utószava, amiből azt is megtudjuk, hogy a válogatás lényegében Bieliczky összes versének, a mintegy 1582 műből álló gyűjteménynek lényegében a felét, 780 verset tartalmaz. Nem adja közre a töredékeket, a félbemaradt műveket. Bevallottan két nagy egységben látja az irodalmi hagyatékot: házasságuk előtti és utáni korszakot különböztet meg.

A szerkesztés vezérelve láthatóan az időrend; a versek alatti dátum rögzíti a mű keletkezésének helyét és idejét, s ha valahol megjelent, a lap nevét. Nem véletlen a dátumozás hangsúlyozása: „időrendbe állítva a leghitelesebb életrajznak számítanak. Hiszen a >>külső<< történések, események a verseken keresztül felszínre hozták a legbensőbb érzéseket, gondolatokat. Tehát életrajzi kiegészítésül használhatók.” (310 p.) Ebben a fölfogásban a vers tényszerű dokumentum is, az alkotó élettörténetének hitelesítő eszköze. A versszületés körülményeiről szóló jegyzetek is lényegében életrajzi adalékok. A vers ugyanakkor mégse lehet ürügy egy elmúlt élet kirakósjátékában, ahol rekonstruálnunk kellene lépésről lépésre a költő életrajzát. Ez elsősorban a házastársak közös életének a története, másrészt kutatási támpontul szolgálhat.

A csaknem napi rendszerességgel, szinte naplószerűen rögzített élmények, versekben formált érzések és gondolatok egy olyan ember képe rajzolódik ki előttem, aki lírai tudatú és szemléletű ember volt; így élte mindennapjait, a lírai „szűrőn” keresztül értelmezte a világot, a létállapotot. Erre a szemléletre és hangra nagyon fiatalon rátalált, majd teljesen elsajátította, birtokolta azokat a költői kifejező eszközöket, strófaszerkezet a kedvelt rímképlettekkel, valamint a természetből vett analógiákkal, hasonlatokkal és metaforákkal – ami biztos verselővé tette. A rutin biztonságával és könnyedségével gyakorlatilag bármilyen tárgyat, témát transzponálhatott, bármit versbe írhatott – a nyelv erejével, a költészet esztétikai hatásmechanizmusának ismeretével szépen széppé varázsolhatott. Ez a mindent átnemesítő, szépségre való törekvés nagyon is jellemző vonása Bieliczky költészetének. Egyben jelzi határait és korlátait. Kicsiben mindent jól megold; nemcsak ügyesen, hanem tetszetősen. Nagyobbra, nagy formátumot igénylő költői kihívásra, mondjuk balladára, szonettkoszorúra, verses regényre nem vállalkozott. Alkotói értelemben a korai és az érett költészetében nem látni jelentős eltérést és fejlődést: nem halad meg semmi korábbit, élmények hatására időről időre letudja a verspenzumot, elvégzi a munkát, de évtizedeken át változatlanul marad meg a saját keretein belül.

Kedvelte a páros rímet, a keresztrímet, a bokorrímet, az ölelkező rímet, amelyek a kiegyensúlyozottság és a harmónia érzetét keltik. Azonban ritkán írt szonettet, ez a kötött versforma nem nagyon tartozott a kedvenc kifejezési módja közé, nem is mindig sikerült jól megoldania. Ha az elején még fegyelmezetten kezeli is az időmértéket, később oldódik a jambus, ugrik a szótag, döccen a rím. Kulcsszavai: csillagok, szél, csönd, égbolt, fény, fák, álmok, béke, öröm, messzeség, zsoltár, magány, hajnal, reggel, szépség, idő, láz, éjszakák, világ, dal, sors, szív, tűz, láz, lélegzet, derű etc. – mai lírikusok általában messze kerülik ezeket az elhasználódott, a pátosz és a közhely csapdája felé mutató szavakat.

A jó induláshoz minden lehetőség adott volt. Ahhoz is, hogy irodalmi karriert építve kiteljesedhessen; fiatal alkotónak az értő visszajelzés, a figyelem, az alapos szakmai kritika meghatározó, egész életére kiható tudás és tapasztalás lehet. Elengedhetetlenül szükséges a formálódáshoz, fejlődéshez. Napilapokban publikált versei után 1959-ben, 29 évesen megjelent egy Kecskeméten kiadott antológiában, a Termés című kötetben ötödmagával. Innen, a bevett gyakorlat szerint egyenes útnak kellett volna vezetnie egy önálló verseskötethez a Magvetőnél vagy a Szépirodalmi kiadónál, ahol léteztek a nagyok mellett a fiataloknak is teret adó könyvsorozatok. A bevett gyakorlat azonban sohasem „papírforma”; az egyéni sorsok és életutak a változó társadalmi körülmények között ezer felé ágazhatnak, és ezeregy oka lehet annak, ha önhibából, vagy önhibán kívül valakinek a tehetsége zárványban marad. „Nem volt jókor jó helyen, nem volt szerencséje” – mondta az özvegy. Szintén az ő közléséből tudható, többek között az Átváltozás brossúraszerű kiadványban írja, hogy Sándor „igyekezett irodalmi, képzőművészeti interjúkat, beszámolókat írni és szerkeszteni – a politikai helyett -, ha volt választási lehetősége. Újságírói ambícióit azonban csalódás után újabb csalódás érte. A lelki megpróbáltatást a testi leromlás követte.” (29. p.) A túlélő hitves a költő sérelmeire gondolva teszi föl a kérdést, hogy vajon megbocsájtott-e azoknak az embereknek, akik nem méltányolták az ő emberi és szakmai értékeit, fölsorol néhány irodalomból ismert nevet, majd a munkatársakra tér: „akik nem becsülték meg eléggé lelkiismeretes szerkesztői munkáját, emberi tisztességét” (30. p.)  Jól ismerte férjét, a következtetés visszaigazolni látszik a korai halált: „A csalódások elviseléséhez Sanyinak valóban nem volt elég erős a hite, azért nem volt ellenálló a teste sem. Pedig már nem kellett volna sok idő, hogy visszavonulhasson a >>kertbe<<, mindkettőnk menedékébe.” Egy olyan idealizált helyre, még a földi létben megtalált másik dimenzióba, „ahol nincs eszmei-hitvesztés, rosszindulat, gúnyolódás, veszekedés, méltatlan sors, gyerektelenség, betegség, testi fájdalom és lelki szenvedés… (31. p.) Mindezekből a vallomásokból több látszik, mint a száraz életrajzi adatokból: a Kádár-kor konszolidációs időszakában, mikor a párt és az adminisztráció a megalkuvások becstelenségében kölcsönösen zárójelbe teszik a fiatal, új egzisztenciát teremteni próbáló költő 56-os „botlását”, az újságírói hivatás gyakorlásával látszólag révbe ér, de abban sem úgy és azt csinálhatja, amit szeretne. A Budapestre költözéstől több lehetőséget, nagyobb szabadságot reméltek, de vágyaihoz képest jelentősebb munkákat itt sem kap, ráadásul az irodalmi lét peremén is visszautasításban van része. Az évek, évtizedek alatt felgyülemlett sikertelenség, az akadályok, a korszakra jellemző „tisztázatlan” viszonyok és helyzetek, az átlátszó léthazugságok, a folyamatos kompromisszumok megtörhették és keserűvé tehették Bieliczkyt. Akkoriban az érzékenyebb alkotóművészeknek, akik kibúvót kerestek a marxista-leninista ideológiai sematizmusból és a mindennapokat átszövő megalkuvásokból, nem sok alternatíva mutatkozott a disszidáláson, az alkoholizmuson és az öngyilkosságon kívül. Utóbbira Sándornak is volt kísérlete még az ötvenes évek végén, kezelték, meggyógyult, később, mint oly sokan ebben a korszakban, a belső emigrációt választotta: alkotott magának és szerető kedvesének az otthon nyugalmában, s ennek Leányfaluig kiterjesztett békéjében. Nem tehetett mást: meg kellett elégednie a legszűkebb kör, a család, a feleség elismerésével – nekik írt, nekik élt. Azonban a belső emigráció sem mindenkinek „otthonos”; az egyiknek csakugyan a boldogság terepét jelentheti, a másiknak csak félig azt, mert itt sincs teljes oldódás és felszabadulás. Az ilyen menedék lehet az egyiknek a túlélés záloga, a másiknak a finálé előtti utolsó felvonás, mikor a csapda elkerülhetetlenné válik, a kör pedig bezárul, és nincs tovább.

Sándor húsz év távlatából emlékezik 1951-es irodalmi elhivatás hajnalára, mikor budapesti munkaközösségben, jeles írók közreműködésével és fiatal tehetségekkel együtt tanulta a mesterség fortélyait: Aztán sokan elkallódtak, de a tehetségesek betörtek az élvonalba. S mostani irodalmi életünk jeles képviselői. A munkaközösségben tanultak és hallottak voltak az újabb sikerek, nekibuzdulások forrásai. Úgy érzem, hogy jó kezekben volt a fiatal írógárda nevelése.[8] Annyi év, annyi megírt vers után, vitathatatlan tehetségként hol marad az áttörés? Miért nem sikerült, ha látszólag minden adott volt a felíveléséhez? Nem volt híján szorgalomnak, nincsenek pauzák az alkotásban, nem hallgat el évekre, akkor is ír, mikor versei hosszú ideig nem kerülnek publikálásra. Az alkotói munkát nem a nyilvánosság, a publikáció és az abból keletkező kritikai visszhang határozza meg, hanem a belső kényszer, folyamatos izzás, a kifejezésmód természetessége, egyfajta dokumentarizmus. Ahogyan a naplóíró vagy a fotográfus rögzíti mindennapi élményeit, úgy rögzíti versben a pillanatot, a gondolatait, az érzelmeit Sándor is: költészeti naplót írt nemcsak magának, hanem a feleségének is. Buzás Éva ezért is érzi még közelebb magához férje verseit, hiszen azok közös életük lenyomatai, írásban, versben megőrzött emlékei: hisz Te vagy életemnek dalteremtő könyve (Mindenségem 1962 – ilyen címmel két ver is van ugyanabból az évből, az idézett sor a decemberben születettből származik.) Életük fotóalbuma egy-egy vers. A feleség kérte a költőtől, hogy ne csak dátumozza az elkészült költeményt, de írjon rövid megjegyzést róla, azaz az ihlet forrásáról, a versszületés mikéntjéről néhány magyarázó gondolatot. Az irodalom volt az életük, megélték közösen, dokumentálták a történéseket, és ennyi elég is volt – nem a nagy irodalmat kívánták meghódítani, hanem az irodalmat otthonuknak tekinteni, a béke és szeretet nyugalmával, kettejük kapcsolatának intimitásával, a rímek természetességével. És ez a művészet iránti ragaszkodás, szellemi és lelki belső kényszer, tudásszomj megszépíti, nemessé acélozza az ember életét, formálja jellemét, kiapadhatatlan forrás a közgondolkodás alakításában.[9]

Tudomásunk van arról, hogy Bieliczkynek volt szándékában könyvet kiadni, valószínűleg többféle kötetterve várt elbírálásra kiadóknál, de könyv végül is sehol nem jelent meg. Az okokról éppúgy nem tudhatunk, mint a leadott kéziratról: milyen versek voltak benne, milyen címmel és elképzeléssel. A 43 éves alkotó kötetterve 1972-ből:[10]

 

1./ Szerelmes versek

2./ Természeti versek (Mátra)

3../ Égi erők (Nap, Szél, Villám)

4./ Zenéről, művészetről

5./ Gondolati líra

(Emberekről, jövőről, békéről)

 

Igen, mindegyikben lett volna erőssége és gyöngéje. Tájköltészetének szépen búgó sorai:

 

Kék-pártájú köd ha surran

cseng a reggel felvidultan

zöld-bóbitás virág lebben

méh döngicsél a kelyhekben

[…]

a fenyőfák gyantás kérge

gyöngyösödik fű selymére

szőlőtőkénk ringó kontya

érett fürtjét halkan bontja

(Mátrai reggel)

 

József Attila-i tisztaságú, annak tragikuma nélkül. De időnként azért erre is van példa:

 

Ötvenen felül

az Ember készül,

hogy a halálra

csikósként felül.

Nem mintha annyira vágyna

a földi-mély agyagos ágyba.

De romlik a szív, az idegtornya

hullatja falát a fáradt porba.

Nem voltam s nem vagyok búimádó

de érző sorsom sok-mindent látó.

Éppen ezért, ha kopognak értem

a búcsúzáskor nem roggyan térdem.

Szeretnék szépen, suhanni halkan,

a címzett én leszek, hogy meghaltam.

(Szeretnék szépen … Férfivers)

Vagy:

[…]

ma még nyíl volt, holnap hullám

tenger-kéken fagyként hull rám

holnapután láva-meleg

karjaiban villám remeg.

(Szél)

Vagy:

A hazatérés volt az álma

a zord ébrenlét mécsvilága

csillagai voltak a versek

fényükkel írta a szerelmet.

A barát él, a költő halott

álmaiban az Idő ragyog.

(Egy szemtanú zsoltára)

 

Új, üres füzetet kezdve így vall az írásról, céljáról 1981 elején: E lapokra írt vallomásaimat: évtizedek szépségét, kínját, lobogó diadalát, fájó töprengését, keservét, serkenő születését, küzdelmes fényességét, emberré szelídülését szeretném megismertetni a mai fiatalokkal és az utánunk érkezőkkel. (247. p.)

Olyan rácsodálkozó naivitással, a felfedezés gyermeki örömével szemlélik feleségével együtt a világot negyven-ötven éves korukban is, ami sokat elárul érzékenységükről, egymás iránti szeretetük mélységéről: csak annak lesz ismerős és érthető ez a szenvedélyes lobogás, ez a hőfok, ez a kozmikus méretűvé növesztett szerelem, aki tinédzserkorában maga is átélt hasonlót. Az ő mikroviláguk univerzumában az idő mintha megállt volna: ők még mindig ugyanazon a Capulet bálon táncolnak tizenhat évesen, ahol örökre a szívükbe zárták egymást. Sokszor bájosan naiv sorokat olvashatunk versben és prózában, mintha egy kreált fantáziavilágban lebegnének, pillangóként a fellegekben, meseszerű álomvilágban, ami számukra poézist jelent, azaz az otthonukat teremtik meg és rendezik be ezzel. A legszemélyesebb életük belső törvényei képzik meg azt a burkot, ami védelmet nyújt a rosszindulatú világgal szemben. Nehéz elképzelni a hétköznapok gondjaival és a megoldandó gyakorlatias feladatokkal is megbirkózó házaspárt ezen a soha nem múló bálon, márpedig a kölcsönös vallomásokból, naplójegyzetekből, visszaemlékezésekből más nem nagyon olvasható ki. De hát az élet nem valamiféle álom betöltése? Vágyaink és motivációink összessége? S ha két embernek az akarata és hite ugyanazt az álmot jelenti, mert álmukban is egymásról álmodnak, tovább nem fokozható módon – kell-e csodálkoznunk?

Ha egy kapcsolatban a szerelem nem is múlik el az évekkel, ha nem kopik az idővel, a kamaszosan idealista szemlélet általában elillan. Az ő kapcsolatukban azonban végig megmaradt, aminek oka lehet, hogy ketten maradtak magukban, egymást óvó és támogató védelemben – és talán az is, hogy nem született gyerekük, aki „összegzése” lehetett volna szerelmüknek.

Finoman cizellált apró szelencéhez hasonlítanám ezt a költészetet, amely drága és bódító porokkal van tele, kábító-édes rímekkel. Eszmeiségben, hangvételben, olykor patetikus felütéssel, máskor népiesen egyszerű kifejezésekkel inkább mutat rokonságot a Petőfi utáni századfordulós költészettel, semmint saját korszakának bármelyik költői irányzatával. Nagy László, Illyés, Juhász Ferenc, vagy a polgári költészet felől Nemes Nagy, Somlyó, Pilinszky – és még lehetne sorolni az adott korszak meghatározó lírikusait. De hasonlíthatnám még inkább bonbonos dobozhoz. Mintha ez a költészet a közös élettel együtt csupa desszert volna: az előétel töltött bonbon, a főétel praliné, a ráadás pedig trüffel. Nekem, az én poétikai ízlésemnek sokszor túl édes, olykor negédes: Szívemben fogant mosoly a neved, / harmatot hullassanak rád az egek / virágok nyíljanak arcod kertjében, / mert én az álmaimnál jobban szeretlek. (Ölelés közben) Vitathatatlanul a lélek formálja a csokigolyókat, de némely öntőforma lelkizősre és lelkendezősre sikeredett. Háromszáz oldalon nagyon sűrű és tömény ez, szemezve viszont finom ízeket találhatunk. Legyen erre is példa néhány sor:

 

[…] Pirosodj a szelekben,

szépülj varjas telekben.

Te vagy bennem minden szép,

Égbolt, tenger, hegyvidék

(Te vagy bennem)

Vagy:

[…] Napfény-derengő reggeleken

kószálunk puttonyos hegyeken.

Öleljük egymást úgy mint régen

japánakácok gyűrűjében.

(Öleljük egymást)

 

Mintha az egyéni kudarcok teremtették volna meg a közös boldogságot. A sikertelen kiadás talán Sándor kedvét szegte, talán el is távolította a hivatalos irodalomtól, irodalmi műhelyektől és folyóiratoktól. A hivatalos irodalmi élet iránti megvetése is tükröződik néhány versében; ebben benne van a kívülálló keserűsége: nem tartozik semmilyen klikkhez és csoportosuláshoz (Szíved után becsülnek, Ne add könnyen a lelked, Kritika, Meddig…?).

Már Vida Lajos is fölveti a költő portréját bemutató írásában, hogy a tehetségét valószínűleg be nem teljesítő emberről van szó; hiányérzete van: „Nem érzem kiteljesedettnek ezt a költészetet, csak a lobogást érzem benne […], nem érhettek aszúra Bieliczky Joó Sándor költészetének szép gerezdjei”. A költői célkitűzés és motiváció szempontjából nem mellékes, hogy Bieliczky mennyire elégedett meg azzal, amit papíron rögzített. Nem az esetleges javításra, a vers további csiszolására gondolok, hanem a kifejezésnek egy olyan új módjára, ami az eszközök birtokában csakugyan kiteljesedő költészetnek tűnhet. Vagy csak egyszerűen a könyvkiadás, a hivatalos irodalom elismerését kell a kiteljesedésen értenünk? Az ő lírai karaktere szerintem az anyegini strófák felé léphetett volna egy jelentőset. Kívülről úgy tűnik, kellően érdekes és fontos történet megválasztásával akár nagyobb struktúrákban is képes lett volna mozgatni a rímeket. Amihez természetesen átgondolt terv kell, tudatos döntések sorozata hang- és eszközválasztásban, külső, olykor érzelmi tényezők kizárása, hogy nagy kérdésekre nagy válaszokat adhasson, miután sikerült egy nagy levegőt vennie a több évig tartó munkához. Ilyen tervnek és szándéknak azonban még a nyomát sem látjuk. Tehát akkor a „kiteljesedésnek” csak a saját könyv megjelenésének „beteljesedése” lehetett volna, és hogy ez az „aszúszem” = kötet hiányzott. Viszont, ha továbbra is a hasonlatnál maradunk, Buzás Éva súlyánál fogva hagyta kicsöpögni az aszúesszenciát, a posztumusz kötetet. Úgy vélem, a már említett korlátok figyelembe vételével, hogy ennek a költészetnek nem lett volna több tere a kiteljesedéshez, ezért nem is egy olyan félbe maradt életműnek tekintem, ami még jobbat és szebbet hozhatott volna, hanem inkább olyannak, ami a korábbiakhoz hasonló szépet és jót jelenthetett volna.

Az alkotó portréját egy részletgazdag, jegyzetekkel és fotókkal ellátott posztumusz kötet kapcsán is bajos volna pontosan megrajzolni a ma élőknek, akik személyesen nem ismerték a költőt. A rögzített „versfotó” torzít: az életben minden szebb vagy csúnyább, a líra megemel és idealizál, más és más a fénytörés, a változó hangulat, a napi gondok sorozata, az aktuális feladat és kihívás. A versek olyan kiszögelési pontok, amelyek egy ember nemesebb szándékáról, lírai módon megnyilvánuló gesztusáról adnak hírt, de őt magát pőrére vetkőztetni sem a strófák, sem a simulékony kádenciák nem képesek. A „versfotó” valamit beállít, amiről valamit állít, amivel egyszerre naplószerűen dokumentál is, de ha kilépünk belőle, oszlik a kép és illan a hangulat, az alkotó élete valójában rejtve marad. A versről mondja: Nekem emlék a vers […], meg kell őrizni, nem szabad elfelejteni.[11] S mint dokumentum, a saját léthistóriájának, motivációinak olyan lenyomata, amelyet kizárólag csak ő, vagy az általa beavatott ismerhet és érthet meg. Egy posztumusz kötet kapcsán azonban nem egy tovatűnt életet kell összeraknunk a verssorokból, hanem kizárólag a verstartalomra és a dallamra kell figyelnünk. Engednünk kell, hogy hasson, s akkor nem egy Bieliczky-költemény találhat szíven bennünket.

Sem látványos kísérletezői attitűd, sem markáns irodalmi irányvonal nem fedezhető föl a verseken, legállandóbb jellemzője az őszinte lírai hang, ami néhány sorban, néhány strófában éppen hangot talál. Egyszerűségre való törekvés jellemzi, mentes a líra műnemét felforgató elképzelésektől és formáktól, egy új és összetéveszthetetlen hang kimunkálásától. A vershatás, az ő verseinek versszerűsége, a lírai élmény kifejezése és befogadása gördülékenyen, látszólag minden problémától mentesen megtörtént egykor és megtörténhet most is.

A posztumusz könyv visszahozza a holtat hangjában, csilingelő rímekben – mintha sajátos, közös mitológiájukban Orfeusz nyúlna vissza lentről a fenti Eurüdikéhez, holott tudjuk, az énekes megy le az alvilágba kedveséért. Itt, az egyedi mítoszuniverzumukban mintha fordítva történne. De valójában mindegy is: ahol az ujjaik éppen összeérnének, ott van lant helyett a posztumusz dalos könyv.

A „helyi érték” soha nem önmagában álló érték, hiszen kijelölt helye más érték viszonyában pozícionálható, mintegy a „sorozat” darabjaként. A helyi érték ugyanakkor nem egy viszonyszám, nem sorszám, hanem az előttiség és utániság egy olyan pontja, egy olyan rálátási horizont, ami értékelhetővé teszi a lineáris időben az egyszerre múló és megmaradó életművet. Hajdúszoboszló irodalmi életének a II. világháborútól a rendszerváltásig, a 90-es évek közepéig tartó időszakról alig, vagy egyáltalán nincsenek ismereteink. Ebbe a több évtizedes sötét foltba világít bele támpontot adó szentjánosbogár fényével Bieliczky Joó Sándor írásművészete. Egészen a közelmúltig nem tudtunk arról, hogy helyi születésű, kötődésű alkotó is tevékenykedett a szocializmus éveiben. Buzás Éva áldozatos és kitartó munkájának köszönhető, hogy megmentette férje hátrahagyott írásait, és azokat Budapestről történt hazaköltözése után kötetekben folyamatosan publikálta. Az özvegy a zene és az irodalom iránti elkötelezettsége, valamint szervezőkészsége folytán, a maga által létrehozott alapítvány keretein belül rendszeresen állít össze programokat, tart rendezvényeket, amelyeknek egyik jellemző vonása Bieliczky Joó Sándor költészetének felidézése, tisztelettel adózva a férj emlékének, ily eleven módon gondozva annak hagyatékát, megteremtve a költő kultuszának alapjait. Az ismertté vált életmű kapcsán elmondható, hogy nem egy gyöngyszem található a könyvben, az Ez maradt belőlemből csakugyan megmaradt valamennyi, vitathatatlanul fontos helyi érték. Olyan negyven évet átfogó emlékmű ez, amelynek kereteit Bieliczkyné Buzás Éva jelölte ki, és Bieliczky Joó Sándor véste rá a betűket: egyszerre két ember életének történelme és alkotása ez a monumentális hagyaték, két ember közös szenvedélye, hite, ihletése teremtette meg az alapot, és ami a legszebb – a soha nem múló szerelem növelte naggyá a csaknem közösnek is tekinthető verseket. Bieliczky Joó Sándor verstemplomának timpanonját két korinthoszi oszlop tartja: az alkotó és az ő múzsája.

[1] A krónika (Én + Te = Mi) 2008. 246. p.
[2] „Ez maradt belőlem…” – Bieliczky Joó Sándor válogatott versei 2. bővített kiadás 2013. 292. p.
[3] Vida Lajos: Az ismeretlen hajdúszoboszlói költő, Bieliczky Joó Sándor, Szókimondó 2010/01.
[4] Bieliczkyné Buzás Éva: Bieliczky Joó Sándor hazaszeretete, Szókimondó 2013/05.; Szerencsés véletlenek, Szókimondó 2016/02.
[5] Halász Ferenc két írása Bieliczky Joó Sándorról, Szókimondó 2015/08.
[6] Halász Ferenc: Váci Mihály és Bieliczky Joó Sándor költészetének közös vonásai, Szókimondó 2014/01.
[7] Egri László: Bieliczky Joó Sándor tájköltészetének főbb jellemzői, Szókimondó 2016/08.; „Nyomod van bennem”, Bieliczky Joó Sándor szerelmi költészetének értelmezése, Szókimondó 2016/12.; Politikai útkeresés Bieliczky Joó Sándor lírai világában, Szókimondó 2017/04.; Klasszikus és modern művészportrék Bieliczky Joó Sándor lírai alkotásaiban, Szókimondó 2017/08.
[8] A krónika (Én + Te = Mi) 2008 115. p.
[9] U. o. 116. p.
[10] U. o. 211. p.
[11] Szókimondó 2013/05.

 

Megjelent : a Szókimondó 2018. július , augusztusi számában

Feliratkozás a hírlevelünkre