Móricz-emlékek nyomában

MÓRICZ ZSIGMOND

(1879. július 2. Tiszacsécse – 1942. szeptember 4. Budapest)

                                                   

Móricz Zsigmond

                 és szülőháza

 

„ÉNNEKEM  CSÉCSE  MARADT  A  TÜNDÉRSZIGET …”

Móricz-emlékek nyomában

 

Már régóta készülök Tiszacsécsére, abba a virágillattól terhes, vendégszerető kis faluba, ahol Móricz Zsigmond bölcsőjét ringatták. Porcsalmy János debreceni tanár egyik alkalommal rendelkezésemre bocsátott tizenhat Móricz-képet, és ideadta „Gyászol egy Tisza-menti kis falu” című riportját, amely a nagy magyar író halála után jelent meg a Kárpáti Híradóban. A cikk megjelenése óta eltelt huszonöt esztendő, s kíváncsi voltam rá, vajon élnek-e a rokonok és jó barátok közül, akik annak idején oly szépen, áradó lélekkel emlékeztek és vallottak a fiatal tollforgatónak. Egyrészt Porcsalmy riportja, másrészt pedig a debreceni Termelőszövetkezeti üdülőben megfordult hét tiszacsécsei ember sokirányú felvilágosítása és személyes ismeretsége az íróval, késztetett a még fellelhető emlékek felkutatására. Ilyen előzmények után indultam el Tiszacsécsére, ebbe a szelíd mosolyú, de emlékezni és szeretni nagyon tudó szatmári kis faluba.

Járom a rokonokat és ismerősöket. Az egész falura jellemző a virág szeretete és a hosszú, keskeny udvar. A porták előtt kis padok vannak, amelyek esténként benépesülnek és megkezdődik az asszonyok és férfiak tereferéje.

Először a 90 éves Kiss Bertalannal ismerkedtem meg, aki az első elemiben osztálytársa volt Móricz Zsigmondnak. A szellemi frissességnek örvendő, jó humorú idős ember így emlékezett a gyermekkorra:

– Volt egy nagy fa az iskola udvarában, amely alatt gyakran hemperegtünk Zsigával.

Mozgékony, eleven fiú volt, szeretett ingerkedni és birkózni. Ebben jó pajtásra talált bennem.

Ha nem tévedek, egy nagy somfa tövében játszadoztunk, incselkedtünk egymással, próbálgattuk erőnket. De amint látja, ma már csak botra támaszkodva tudom cipelni elnyűtt életemet.

Ide kívánkozik Móricz egyik levele, amelyet Orosz Kálmánnak írt, a falu akkori református lelkészének. A levélben az író emlékezik régi iskolájára: „Ebbe a házba jártam én ötéves koromban iskolába, szoktatóba. Ma is emlékszem az udvaron egy nagy fára s a szilvásra, a kertre, mint szép háttérre.”

Móricz Zsigmond jó barátságban volt Orosz Kálmánnal. Többször levelet váltottak egymással. Az író egy alkalommal így írt a csécsei református papnak szülőfalujáról:

„Én magam bizony kevés ideig éltem Csécsén. De énnekem Csécse maradt a tündérsziget, ahova mindig visszavágytam, ahol engem mindenki szeretett, ahova mindig úgy tér vissza az emlékezet szárnyán a lelkem, mint a boldogság, béke kedves szigetére.”

Már éppen Nyilas Dezsőhöz, Móricz egyik közeli rokonához indultam, amikor az utcán megismerkedtem Novák István községi tanítóval, akinek a felesége az író rokonságának leszármazottja. Meginvitált otthonukba, mondva: mutat néhány Móricz-emléket. Örömmel tettem eleget a fiatal tanító meghívásának. Két dedikált Móricz-könyvet mutatott. Az egyik címe a Magyarok, a másiké Hét krajcár. A Magyarokba a következő szöveget írta: „Nyilas Gusztávnak, 1929. VI. 29. Móricz Zsigmond.” A Hét krajcárba ezt jegyezte be: „Nyilas Kálmán bátyáméknak szeretettel. 1929. VI. 29. Csécse. Móricz Zsigmond”. (Nyilas Gusztáv és Nyilas Kálmán az író nagybátyjai voltak.) Majd ezt követően egy megsárgult és szaggatott levelet, és egy fényképet vett elő. Móricz írta Csécsén élő két nagybátyjának. A levél felső sarkán a dátum: Bp. 1910. ápr. 25. Üllői út 95. III. 79.

„Kedves Julcsa néném és kedves Guszti meg Kálmán bátyáim!

Mindig készülök Csécsére, télen azt mondom, most nem lehet, majd tavasszal, akkor azt, hogy majd a nyáron, s a nyarak eltelnek azzal a kévánkozással, hogy de most a télen már nem marad el a csécsei út, telik egyik esztendő a másik után, s én se nem megyek, sem nem írok.

(Itt a levélből hiányzik egy részlet.) azt sem írtam meg, hogy azok a felvett képek, amelyeket a legutóbbi ottlétemkor csináltam, egytől egyig mind elromlottak, egy sem sikerült, mert mialatt onnan felhoztam Pestre, valami baleset érte őket, s egyből sem lett kép.

Na, gondoltam magamban, majd elmegyek nemsokára, akkor jobbakat csinálok, s jobban is vigyázok rájuk. De az út maradt, egyre maradt, időközben én egészen megvénültem, mint az a mellékelt képen látszik – tán meg sem ismernek rajta – , belőlem igazán ember lett, s ma már annyi a dolgom, alig van időm élni.

Így aztán nem lett az én csécsei útjaimnak egyéb eredménye, csak az, hogy itt a kis diófaszék – most is azon ülök itt az írógépem előtt – , meg itt van a cifra virágos ételes csésze, mind a három az ebédlőszekrény tetején, amiket kaptam. De talán nem baj, nem hiszem, hogy egy esztendő beteljen, míg én megint elmegyek Csécsére, akkor aztán annyi képet csinálok, hogy sok is lesz.

De írjanak addig is valamit magukról, hogy vannak, mint vannak, milyen az egészségük, mi újság az atyafiságban? Meg a faluban, a vidéken? Engem bizony minden nagyon érdekel, ami ott történik. A feleségem is nagy szeretettel gondol vissza Csécsére, és sokat emlegetjük a mi kedves rokonainkat. Már mi két kis fiunkat temettük el, ez, aki a képen van, hét hónapos kis lány. Szép neve van, Virágnak hívják.

 

Móricz levele két nagybátyjához

 


Ez a kép a levélhez volt mellékelve

 

Az író 1929-es ünnepségen nagybátyjai társaságában. A kép jobb szélén Nyilas Gusztáv, középen Móricz Zsigmond, a bal szélen pedig Nyilas Kálmán látható.

 

Édesapámék egészségesek, eddig Kispesten laktak, de most megint beköltöztek Pestre, elsején. Már azt talán tudják, hogy Pista is megházasodott, meg Dezső is. Dezső kiment Amerikába papnak, és ott él, sok pénzt keres. A többi öcsém is nagyfiú már mind, a két legkisebb is most megy már sor alá. Mindnek állása van, s ők otthon vannak, haza hordják a nagy keresetüket. Ida húgom is 16 éves már, ő is gimnáziumba jár, talán az egyetemre is fog járni és tanárnő lesz belőle.

Ők is mindnyájan csókjukat küldik és mi is, a legnagyobb … (Itt is hiányzik egy rész a levélből …) jót mindnyájuknak, Liziéknek, Bertáéknak szintén. Az egyik képet Julcsa nénéméknek küldjük, s ő vele közösen Kálmánéknak, a másikat Guszti bátyáméknak.

Még egyszer minden jót és különösen jó egészséget kívánva, maradunk szerető rokonaik.

Móricz Zsigmond és Janka.”

Nyilas Dezső szívélyesen fogadott. Az ő édesapja volt a Móricz által sokat emlegetett Guszti bácsi. Mondandóját így kezdte: „Fiatalabb korában gyakran megfordult nálunk Zsiga bátyánk. Édesapámtól hallottuk, hogy nagyon szerette az egyszerű embereket, a tiszai táj szépségét, az aratóktól és vízimolnároktól hallott népdalokat. Minden érdekes kifejezést, szólásmondást, közmondást lejegyzett. Még a csípős, kétértelmű nótákat is, amelyeket megmutatott édesapámnak, aki megdorgálta értük. Szerette nagyon a tréfát. Nemegyszer megheccelte a milotai és a tiszabecsi lányokat. Az 1920-as évek elején kilépett medréből a Tisza. Zsiga bátyánk kiment a füzesi részhez, és ott gyönyörködött a haragos folyóban.

Édesapám aggódott érte, majd idegességében megjegyezte: csak tán nem fulladt bele a Tiszába? Volt nagy öröm, amikor késő este megérkezett, s nagy figyelemmel hallgattuk meséjét a megáradt folyóról.”

Móricz születésének ötvenedik évfordulóját Tiszacsécsén rendezték meg 1929. június 30-án. Az ötvenedik születésnapon ünnepelték az ötvenedik kötet könyv megjelenését is.

Hogyan emlékezik vissza erre a felejthetetlen napra két idős szemtanú: Nagy Ferenc és özvegy Bartha Péterné? Bartháné (Paládi Ida) kezdte a visszaemlékezést: „Ez a ház, amelyben most lakom, korábban Móricz Zsigmond anyai nagyanyjáé volt. Ebben a házban kötöttek házasságot az író szülei, Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet. Éppen ezért az ünnepséget is itt rendezték a házban és az udvaron. Gyönyörű díszkapu volt felállítva, ezzel a felírással: „50 év – 50 könyv”.

Feri bácsiban is felvillant az emlékezés, és hirtelen közbeszólt: „A fiatalokból lovas bandériumot állítottak ki, zeneszóval, díszruhába öltözve vonultunk az író fogadására, Milotán át a harmadik faluba, Tiszabecsre. Ott még a távolabbi falvakban lakók is csatlakoztak hozzánk. Több ezren gyűltek össze, hogy ünnepeljék egy kis falu nagy szülöttét.

Talpon volt az egész falu, mindenütt sütöttek, főztek. Minden csécsei család becsületbeli kötelességének érezte, hogy az ünnepségre érkezőket megfelelően ellássa étellel, itallal.

Az ünnepség kiemelkedő eseménye volt, amikor az írót megválasztották a falu díszpolgárává. Még emléktáblát és szobrot is akartak állítani Móricznak, de az író ezt nem engedte”.

Ezzel kapcsolatosan írt Móricz levelet Orosz Kálmán barátjának: „E percben itt volt nálam Gaál Endre képviselő úr, s megbeszéltük a következőket: nem lesz sem szobor, sem emléktábla. Én nem akarom a világi hiúságnak ilyen jelét életemben. Én ahhoz nagyon nyakas kálvinista,

s nagyon puritán magyar vagyok, hogy magamat ünnepeltessem. Az pedig egyenesen lehetetlen, hogy valami olyan dologba belemenjek, ami nem jön egészen a szívekből. De ha én azt érzem, hogy szeretnek, s hogy kötelesség hív, akkor én jelen vagyok, ha csákányeső esik is.”

Bartháné így folytatta gondolatait: „Azóta már kétszer rendeztek a faluban Móricz-ünnepséget, de a legszebb, legemlékezetesebb az az első volt, amikor az írót itt, ezen az udvaron választotta meg a falu díszpolgárává. A falu népe most is tisztelettel és nagy szeretettel emlékezik Móricz Zsigmondra.”

Az író is érezte a Tisza menti kis község lakóinak felé sugárzó szeretetét, s meleg hangon emlékezett meg díszpolgárrá-választásáról is: „Nagy örömmel és hálával fogadtam a díszpolgárrá választást, s ez nekem a legszebb dísz, amit életemben kaphatok.”

 

 


Kiss Bertalan, az író egykori osztálytársa

 

Nyilas Jenő Tiszacsécsén

 

 


Kiss Bertalan és családja

 

Nagy Ferenc és özvegy Bartha Péterné régi emlékeket idéznek

 

Hajdú-Bihari Napló (1968. július 14.)

Feliratkozás a hírlevelünkre