Beszélgetés az Excelsior! című opera alkotóival

Bieliczkyné Buzás Éva

Hárman beszélgettünk
Beszélgetés az Excelsior! című opera alkotóival, Fekete Gyula zeneszerzővel és Papp András szövegíróval

Különleges alkalom színhelye volt a Kulturális Központ Zeneterme 2018. október 6-án:
az Excelsior! című operát ismerhették meg az érdeklődők, a szerzők segítségével, valamint a műről készült filmrészleteinek vetítésével. Elsőként röviden bemutattam a két alkotót:
Fekete Gyula zeneszerző 1989-ben kapott zeneszerzés-diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, majd mesteri és doktori fokozatot az amerikai egyetemek zenei fakultásán. 1997-től a Zeneakadémián zeneszerzést, hangszerelést és prozódiát tanít, egyben a Zeneszerzés Tanszék vezető tanára. Mint zeneszerző számos hangszeres, vokális és zenekari mű mellett eddig öt operát komponált. Ezek: Római láz (1992), A megmentett város (1999), Benedek-játék (2000), Egy anya története (2005), Excelsior! (2011)
Papp András írót sokan ismerhetik, hiszen itt él Hajdúszoboszlón és a Szókimondó című havi kulturális folyóirat főszerkesztője. Megjelent művei: A feledés egyenletes növekedése (novellák, 1994.), Te beszállsz a bárkába (regény, 1997.), A suttogó (elbeszélések 2004.), Kazamaták Térey Jánossal közösen írt tragédia, bemutatója 2006. április 30-án volt a Katona József Színházban. Könyv formájában megjelent 2016-ban. A Szegedi Nemzeti Színházban bemutatták 2018. február 9-én. Excelsior! – opera (librettó: Papp András, zeneszerző: Fekete Gyula) Bemutató 2011. március 18-án a Thália Színházban. Vadpénz (elbeszélések 2016)
Az Excelsior! (feljebb, magasabbra) Liszt Ferenc mennybemenetele című opera fontosabb részleteit az ősbemutatón készült filmfelvételről (DVD) levetítettük, majd az írót és a zeneszerzőt beszélgetésre kértem.

*

B. É.: A két alkotót az Excelsior! című opera köti össze. Mikor és milyen körülmények között született a darab?

F. GY.: 2011-ben volt Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója, amit méltó módon kívántak megünnepelni. Zimányi Zsófia (a Tavaszi Fesztivál művészeti vezetője) már 2008-ban felvetette: mi lenne, ha Liszt Ferenc melódiáiból balett készülne? Ám Kovalik Balázs (rendező, az Operaház művészeti vezetője) szerint inkább operát kellene íratni. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy engem kértek fel az új mű komponálására. Bár először megijedtem, mert Liszt Ferencről – az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről operát írni, nagy felelősség. Aztán eszembe jutott Papp András, aki Térey Jánossal közösen írta a Kazamaták című drámát, amelyet a Katona József Színházban mutattak be 2006-ban. Zenei munkatársként én is dolgoztam a műben, akkor ismerkedtünk össze. Fantasztikus darab született ott, évek múlva is nagyon jó emlékek maradtak bennem a dráma íróiról, az előadásról. Bár évekig nem tartottuk a kapcsolatot, azért megkérdeztem Andrást, hogy lenne-e kedve opera szövegkönyvet írni Liszt Ferencről?

B.É.: Mennyire lepte meg Andrást ez a kérdés?

P. A.: Gyula kérése nagyon izgalmasnak tűnt, nem lehetett visszautasítani. Azt tudtam, hogy az opera nem színdarab, de ismeretlen volt számomra a librettóírás. Tájékozódnom kellett magáról az opera műfajáról is. Gyulával sokat beszéltünk erről. Mintegy három hónapos forráskutatás után jutottam arra a döntésre, hogy nem dokumentarista, de nem is teljesen fiktív történetet írok. Lisztre, az emberre voltam kíváncsi: a jellemre, a hiteles karakterre, aki történetesen zenész volt, virtuóz zongorajátékos, karmester, zeneszerző, növendékeket oktató mester, ebből azonban a lehető legkevesebbet akartunk a színpadon ábrázolni. Az Excelsior! ezért nem dokumentumjáték, nem is történelmi darab, a hiteles tényeken alapuló történetet a fantázia mozgatja. Gyulának nem volt a történettel kapcsolatban elvárása, teljesen rám bízta.

F. GY.: Tisztában voltam azzal, hogy „arcátlanság” a legnagyobb magyar zeneszerzőről operát írni. Tehát nem zenészként akartuk Lisztet megjeleníteni, sőt a hangszer színre kerülésének csapdáját is elkerültük. Tehát nem a zongora virtuózról szól a darab. Maradjon titok, hogy Liszt hogyan zongorázott, mert azt nem tudjuk. Nevetséges lenne, ha kijönne egy akármilyen zongoraművész most, és úgy csinálna, mintha ő lenne Liszt. Ezt elvetettük. Az Őszi Fesztiválokon általában kísérletező, avantgarde stílusú darabok szoktak elhangzani, most azonban a Tavaszi Fesztiválra – amikor bemutatták – inkább dallamos, közönség számára érthető, szerethető darabot kértek. Azt is tudtam, hogy Lisztről tiszteletteljes módon kell megnyilatkozni, és a 19. századi zenei nyelvet kell használni.

B. É.: Az opera címe Excelsior!, a latin szó azt jelenti, hogy „feljebb, magasabbra”. Honnan ered ez a cím?

P. A.: Lisztnek van egy Excelsior! című prelúdiuma, melyet feltehetőleg Longfellow azonos című versének hatására írt – innen ered az opera címe. Ez a szó utal arra, hogy Liszt Ferenc élete minden konfliktus, csalódás után – legalábbis jelen esetben, lelkileg magasabb szintre került. A címadást azonban a Vatikán mint latin nyelvű környezet, továbbá Liszt spirituális emelkedése indokolja.

B. É.: A hónapokon keresztül gyűjtött forrásanyagból hogyan alakult ki a végleges történet?

András: Liszt 1858 és 1861 között válságba jut: vadházasságát Carolyne-nal nem nézik jó szemmel Weimarban, a bántó kritikáktól is elmagányosodik, egy botrányos előadás után leteszi a karmesteri pálcát, megromlik viszonya Wagnerrel, 1859 végén meghal a fia. 1860 tavaszán Carolyne Rómába utazik, hogy első házasságának fölbontását elérje, a Liszttel kötendőt engedélyeztesse, ami csaknem másfél évig tart, s ebben az időben az egyedül lévő Liszt, bizonnyal a halálra felkészülten, végrendelkezik. Időközben a családban is feszültség támadt tervezett esküvője miatt, amelyre az engedélyt a pápa 1861 őszén adja meg. Itt kezdődik a mi történetünk, melynek általános mondanivalója Liszt emberi nagyságában keresendő: nem a zenészt látjuk, hanem olyan embert, aki válságos pillanatokban, morális kérdésekben döntést hoz – ez az ember bárki lehetne, de ami történik, az csak Liszttel történhetett meg.

F. GY.: Arról is beszélgettünk, hogy a librettóírás különleges dolog, nem szabad mindent elmondani szavakkal, mert helyet kell adni a zenének. A színdarabban a szavak jelenítik meg a darabot, az operánál az ének és a zene. Régi vita, hogy a szöveg fontosabb, vagy a zene, vagy fordítva. Szerintem édestestvérekként segítik egymást, úgy hogy mi erre törekedtünk.

B. É.: A librettó írása előtt megnézett-e más művet, folytatott-e előtanulmányokat? Honnan vette az ihletet, tudást, hogy hogyan kell librettót írni?

P. A.: Már elkezdtem írni a librettót, amikor Puskin Anyeginjének szövegkönyvét elolvastam. Tanulságos volt, de nem lett döntő hatással a munkámra. Amikor már szerkezetileg felosztottam magamban, hogy mikor, milyen jelenetek jönnek s az egyes jeleneteket kell kidolgozni, akkor már nem lehet változtatni rajta. Gyulának csak annyi kérése volt, hogy legyen történetszerű történet. Erre figyeltem. Tudtam, hogy több szereplő lesz benne konfliktushelyzetekkel, cselszövéssel, lesz benne inas, lesznek benne régi szerelmek. Elképzeltem, hogy lesz benne egy prózai, idősebb Liszt, aki rezonőrként funkcionál, aki összefoglalja időnként az eseményeket. Az énekes Liszt, aki a művészt volt hivatott megjeleníteni, végül transzcendentális utat jár be.

B. É.: Gyula a Zeneakadémián a zeneszerzésen és hangszerelésen kívül prozódiát is tanít.
Ha valaki, akkor ő tudja, mi a legfontosabb egy opera szövegkönyvének írásakor. Volt-e kérése a librettóírással kapcsolatban? Például egy ária szövegét versben kellett-e írnia?

P. A.: Gyula azt mondta, hogy nem kell mindenütt rímelnie. Persze, sok helyen rímel, hiszen verses formában van megírva. De komponálás közben bizonyos helyeken megváltoztatta a szórendet, mert ő tudta, hogy a dallam üteme és prozódiai szempontból hogyan kell kijönnie annak a sornak. Nyilván ehhez szabad kezet adtam neki, hogy ha valahol sort, vagy szórendet kell változtatni, akkor nyugodtan tegye belátása szerint. Fontosnak gondoltam, hogy neki ne csak a történet, hanem a mondat is megfelelő legyen, hiszen erre majd zenét fog írni.

F. GY.: Sőt, meg is húztam – utólagos engedelmeddel – főleg a végén, mert amikor már kész volt a szöveg, akkor abból 3-4 órás opera lett volna. Ezért a végén már begyorsítottam a húzásokat.

B. É.: Milyen hosszúra tervezték az operát?

P. A.: Kezdetben még arról volt szó, hogy maximum egy órás lesz, rövid darab, kevés szereplővel, miközben én 10-12 szereplőről álmodtam és legalább 2-3 felvonásról. A végén maradt kilenc szereplő, ha nem számolom bele a pápa mellett felbukkanó néma szereplőt (a hordszék mozgatója volt), valamint a Mester Viki által lekettőzött Liszt-szerelmeket, ez plusz három hölgyet jelentett volna. A játékidő pedig egy óra negyven perces időtartamra bővült.

B. É. Liszt életének talán legválságosabb időszakába vezeti a nézőt-hallgatót. A híres római látogatás eseményeit tárja fel előttünk, művészi formában. Mindez egy mély titok, amit csak író fejthet meg, ahogy ön tette az Excelsior!-ban. Gondolom, hogy később elcsodálkozott, mert: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.” (Debussy) Andrásnak milyen kapcsolata volt a zenével?

P. A.: A zenét már gyerekkoromban is szerettem, a komolyzenét később kezdtem megismerni. És aztán jött ez a szerencsés fölkérés Gyulától a librettóírásra. Már a próbafolyamat alatt is hihetetlen szépségekkel szembesültem (nagyzenekar, a legprofibb énekesek különböző hangnemben).

B. É.: Munka közben milyen stílusban gondolkodott?

F. GY.: Korábban kísérleteztem ugyan a 20. század második feléből ismert hangzásokkal, de azt, Liszt zenéje, annak tisztasága és feszültsége „ledobta” magáról. Én fél-komoly operának jelöltem a művet, ami kifejezetten a közönségnek készült. Nem a divatnak, hanem a belső késztetésnek engedtem. Liszt zenéjéből előnybe részesítettem néhány idézetet: például Szent Erzsébet bejövetelénél Szent Erzsébet legendájából, a Hohenlohe kardinális szerepében a dalokból valók a kis dallamfoszlányok, Spiridion inas bohóc jelenete pedig a Kromatikus galopp című virtuóz zongoradarabjának valamiféle utánérzése, vagy átirata. A pápa bejövetelénél fedezhető fel a legjellemzőbb idézet, Bellini Norma című operájából a híres Casta diva ária. (Állítólag ez volt IX. Pius pápa kedvence, sőt énekelte is, talán bariton hangon, pedig ez eredetileg szoprán ária.) Szent Erzsébet a végén rózsaszirmokat hullat, közben feldereng Schubert Pusztai rózsa című dala is, több más kis elrejtett trükkökkel együtt.

B. É.: Komponálás közben mennyire vette figyelembe az énekesek adottságait?

F. GY.: Van olyan énekes, aki tudja a „kortárs” zenét énekelni, és van, aki nem. Az én elképzelésem az emberi hangról ettől alapvetően különbözik. Operám egy bel canto opera. Abban hiszek, hogy a szereplők karaktereit csak úgy szabad megmutatni, hogy a szólam énekelhetősége, a hang szépsége ne sérüljön. Különben az énekes nem érzi jól magát, nem fog szépen szólni a hangja. Ezt a közönség is megérzi, tehát senkinek sem jó.

B. É.: Az önök által „megálmodott” szerepek megtalálták-e a valóságos énekest?

P. A.: A legjobb énesekkel dolgozhattunk, a zenekar és az azt dirigáló Kesselyák Gergely is kitűnő munkát végzett. Történetünkben, az 1861. október 21-i estén a valóság és fikció sűrűsödik, ezzel magyarázható, hogy Liszt alakját ketté választottam. Az éneklő Lisztet Fekete Attila adja elő nagyszerűen, az idős énjét pedig Fodor Tamás játssza, azaz prózában kommentálja, értékeli és magyarázza az eseményeket. Gothár Péter rendezőnk által – akivel már a Kazamaták idején is együtt dolgoztunk – megálmodott színpadkép jól funkcionált és működött, remek ötleteket is tett a darabba, nekem tetszett ez a fölfogás. Megemlíteném még Bujdosó Nóra igazán remek és szép jelmezeit.

F. GY.: Szerencsénk volt, mert Kovalik Balázs (a felkérő művészeti vezető) nagyon jó szereposztást tudott biztosítani. Fekete Attila egyike a legjobb magyar tenoristáknak (ő volt a fiatal Liszt). Mester Viktória akkor végzett a Zeneakadémián, kitűnően énekelte Carolyne szerepét, sőt egy jelenetben még Liszt három régi szerelmét is eljátszotta, különböző zenei stílusban. Kiss Tivadar is ideális volt az inas szerepében. Káldi Kiss András Wagnerként érthető szövegmondással tűnt ki. Mindegyik közreműködőt dicséret illeti.

B. É.: Az előadás karmestere, Kesselyák Gergely szerint az Excelsior! a felszínen romantikus zene, amely Wagner-, Liszt-, Bellini-idézetek mellett még néhány sanzont is tartalmaz, és tele van bravúros megoldásokkal, jól énekelhető, játszható és hallgatható, ugyanakkor modern kompozíciójú, mai színházi zene, valójában egy balladisztikus misztériumjáték.

*

Az Excelsior! (feljebb, magasabbra) Liszt Ferenc mennybemenetele című opera bemutatója 2011. március 18-án volt Budapesten, a Thália Színházban. A mű hangfelvételét később a Bartók rádió és filmfelvételét a Duna TV is közvetítette.
A 19. század két nagy, tündöklő mestere számomra, számunkra Erkel Ferenc és Liszt Ferenc. Különösen Liszt Ferencnek volt nagyon színes, változatos az élete. Az opera szövegkönyvébe a legjelentősebb epizód került, amikor házasságkötésre készül Carolyne-nal, de a pápa nem adja meg hozzá az engedélyt. Így Lisztnek választania kellett, búcsút mond a zajos magánéletnek és belép a papi rendbe. Ezután csak a zenei hivatásának él és a lelki-szellemi magaslatokat igyekszik elérni. Ahogy a cím mondja: Excelsior! feljebb, magasabbra. És ahogy Liszt, úgy a zene is eljut a drámából a harmóniába, a végén pedig megvalósul az alcím: Liszt Ferenc mennybemenetele.

Az élményekkel teli est után megköszöntem a két szerzőnek, Fekete Gyulának és Papp Andrásnak, hogy közelebb hoztak bennünket az Excelsior! című opera világához. Kívánok – kívánunk továbbra is sikeres alkotómunkát, talán éppen együtt is!

Feliratkozás a hírlevelünkre